Kedves olvasó!
Előrebocsájtom szíves elnézésed kérve, hogy tegezve szólok hozzád, de nehéz dolgokról fogok mesélni.
Erdélyben nehéz úgy járni-kelni, hogy az ember ne jöjjön össze egy mesével, legendával, régmúlt idők történeteivel, elég ha a Szent Anna tavát, Szent László királyunkat vagy Benedek Elek Maros és Olt regéit említem. Erdély a mesék földje. Csodaszámba is menne ha a mesterembereknek ne lenne legendája, főleg az ügyes ács-fafaragó mestereknek. Szilágyi István novellája; Mesterek balladája ízig-vérig erdélyi mese, de annál lényegesen több: a gazdag mecénások sznobizmusa, a művészi munka magamutogatásra és fennhéjázásra való kihasználása, a művészetnek a gazdagságra és fényűzésre való félreértelmezése.
A Mesterek balladája, mint ilyen, sötét, mély drámát ír le, a nemes Botár nagyúr csak az intézőjén keresztül, szinte elérhetetlen, megfoghatatlan magasságból rendelkezik, utasít, pedig: “- Botár nagyúrnak mi nem vagyunk jobbágyai -“. A novella szinte félszavakból, utalásokból, szépen leírt előzményekből épít, melyekből érezni, szinte tapintani lehet a végkifejlet végzetes mivoltát, a művészi munka megcsúfolására adott drasztikus “válasz”, mint keserű igazságtétel koronázza meg a történetet. Bár az öreg ácsmester maga is csitítja szobrász társát, tudja, s az olvasó is apránként rájön, innen csak egy kiút van, maga és társai becsületéért, a művészi munka mintegy megkoronázásáért, és az messze nem a fizetség; mely dicsőséges mégis végzetes…
Az már külön gondolkodóba ejti az embert, hogy a Botár nagyúr-félék talán még ma is köztünk járnak…
Szilágyi István
Mesterek balladája (részlet)
A tölgyvári ácsok már-már újra hinni kezdték, hogy van gondviselés. Történt ugyanis, hogy ősz elején egyszer csak beállított a falujukba Botár Nagyúr intézője, s valamennyiüknek munkát kínált. A tölgyváriak Botár Nagyúrnak nem voltak jobbágyai.
Kevéske termésüket elperzselte azon a nyáron az aszály. Másfelé is rossz esztendő lehetett, sehova sem hívták őket építeni. A hidakat a szomszéd falvakban nem vitte el a nagyvíz: a Messzi folyó völgyében sem ácsoltak új hajókat a révészek, nem tataroztatták ki még az árva kompot sem velük.
És akkor jön Botár Nagyúr intézője, munkát kínál, s ígéri, arannyal fizet. A falu két vezetőjének, Lacsó Anginak meg Vitos Bálintnak, a legjobb ácsmestereknek el is mondta, milyen építkezésről lenne szó. Messze Tölgyvárától, a Szármány-hegység nagyerdejében, túl Gorgány-szoroson, ahol eddig meg nem fordult emberfia, vadászházat akar magának Botár Nagyúr, olyat, amilyen eddig sohasem volt hasonló nagyuraknak, és amilyen ezután se legyen. Erre a két ácsmester, mielőtt a többi tölgyvárival összetanakodott volna, bekopogott a legöregebb ácshoz, Kövér Szajki Mátyáshoz, akitől valamennyien tanulták a szekerceforgatást. Szajki Mátyás, hogy megöregedett, nem járt el velük távoli útjaikra az utóbbi években, otthon pipázott, citerát faragott, s kerekes masinán tárogatót fabrikált. Elmondták neki: szükségünk lenne rád, öregapánk…
Írta: Bandura Krisztián
A szerző további írásai:
Méhes György – Szikra Ferkó
Majtényi Erik – Jánoska Tükörországban