1939. november 24. – 2014. május 24.
A Kossányi család példáját követve, Szentpéteren egyre gyúltak a fények, több lett a Lámpás, akikre nagy szükség volt mindig, minden társadalomban. Ilyen fényt árasztott az Oláh család valamennyi született vagy beházasodott tagja is. Az én Lámpásom Ógyalla-Bagotán született, az Ilon házaspár második gyermekeként. A Gizella nevet választották neki. Rajta kívül még három gyermek volt a családban. Édesapja, Ilon Kálmán, bagotai születésű ácsmester volt, akinek szüleit, testvéreit kitelepítették. Ilon Gizella apai nagyapja szanitéc volt az első világháborúban, ismerte a gyógynövényeket, sebeket, töréseket gyógyított a faluban. (Bagota napjainkban Ógyallához van csatolva).
Édesanyja, Gyén Margit, Nagylóton született. Az Ordódy családnál dolgozott szakácsnőként. Férjhez ment, születtek a gyermekek, így otthon maradt nevelni Őket szerető türelemmel. Mellette a háztartást is vezette. A kis Gizella jó gyermek volt, segített szüleinek, amiben csak tudott, de a játék sem maradt ki az életéből. Az utcabeli társaival métáztak libaőrzés közben. Ezt meg tudom erősíteni, mert én is őriztem libákat az utca végén. A játék helyett én mindig olvastam, de néha elcsábítottak ugrálni a tarlóra mezítláb. Mindig szeretettel gondolt vissza ezekre az időkre. Gyakran mesélte gyermekeinek, hogy édesapja sokat olvasott fel nekik a Bibliából, Jókai és Mikszáth regényekből, miközben édesanyjuk főzött a konyhában. Házuknál gyakran összegyűltek cimbalmozni a felnőttek, kisebb zenekart kovácsoltak össze. Gyermekei megtudták édesanyjuk elbeszéléseiből azt is, hogy karácsonykor az édesanya éjjel mindig új ruhákat varrt a lányoknak, mivel nappal nem volt rá ideje. Az Ilon család Szenteste hegedű kíséretében énekelt. A hegedűn édesapjuk játszott. Gizella és testvérei a kitelepítés előtt iskolába menet, mindig megálltak a nagyszülőknél friss tejecskére. Naponta frissen fejt tejjel várták a nagyszülők az unokákat. A kitelepítés után ez elmaradt, nem várta Őket semmi és senki. Tejet nem ivott többé…
Tanulmányait az újra megnyíló magyar iskolában kezdte Ógyallán. Kitűnő tanuló volt, az iskola színjátszó csoportjában is játszott. Az alapiskola befejeztével, Komáromba ment tanulni a 11 éves Magyar Tannyelvű Középiskolába. Magyarságát mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy egyike volt azoknak a diákoknak, akik megtagadták az 1956-os szabadságharc elítélését. Pedagógiai képesítését Pozsonyban szerezte meg. Rövid ideig az ógyallai katonai parancsnokságon dolgozott. Ezután Ógyallán, majd 1959-től egészen a nyugdíjba vonulásáig szülőfalunkban, Szentpéteren oktatta és szeretettel nevelte a gyerekeket, köztük engem is, az alsó tagozaton. Leginkább elsősöket és másodikosokat. Szentpéterre jött férjhez 1960-ban. Férje, Oláh Miklós volt, akivel már együtt néznek le gyermekeikre az égi hazából. Három gyermekük született, akik mindhárman Lámpások, azaz pedagógusok lettek. A fény árad tovább. Hitvalló református őseihez hasonlóan, Ő is tudta és vallotta, hogy a valódi érték számára a hit, család, haza. Ebben a szellemben nevelte gyermekeit, gyermekei pedig az Ő gyermekeit, azaz Gizike tanító néni unokáit. Katalin, legfiatalabb gyermeke, többek között így emlékszik vissza:
„Tanácsa visszacseng fülünkben, hogy a gyermek érdekét kell mindenekfelett nézni. Édesanyánk nagyon sok szeretettel emlékezett a Miholics tanító házaspárra, Annika nénire és Zoli bácsira. Nyugdíjasként kedves kolléganőivel, Hajabács Erzsébet (Ő is eltávozott már az élők sorából), Keszegh Mária és Mészáros Klára tanító nénikkel rendszeresen találkoztak és ápolták a barátságukat. Fontos volt számukra a régi értékek megtartása, a hagyományőrzés, ezért még a tanításuk alatt hagyományőrző kiállítást szerveztek a helyi iskolában.”
Hogy miért éppen Gizike nénit választottam? Nagyon egyszerű, én személyesen megtapasztaltam, mennyire emberséges. Dorgálni is csak szelíden dorgált minket, gyerekeket. Én nagyon szerettem firkálni társaim könyvborítóját, füzeteit. Gizike néni félrevont engem és azt mondta: Tudod Sztázika miért ne firkáljuk azt, ami a másé? Csak néztem rá értetlenül, miért nem ver meg, ha rosszat tettem? Mit akar mondani? A saját kérdésére ez volt a válasz: Azért nem szabad, mert a társad anyukája, apukája nagyon sokat dolgozik azért, hogy meg tudja venni gyermekének a borítót. Ha munkaidőn kívül is dolgozik, nem tud együtt lenni a családjával, nem tudnak mesét olvasni, játszani. Te sem örülnél, ha apukád esténként nem olvasná neked a csodálatos magyar népmeséket és Te sem tudnál apukádnak olvasni, ahogyan azt teszitek Ti ketten. Nem szóltam semmit, csak éreztem, hogy valamitől sós ízű valami pereg alá az arcomon. Hangtalanul sírtam, átérezve társamnak tett rosszcselekedetemet. Soha többé nem firkáltam senki borítóját, füzetét, semmi tulajdonát. A szelíd feddő szavak máig a fülemben csengenek, sokszor hallani vélem a kedves hangot. Hát így dorgálta Ő gyerekeket.
Nyugállományba vonulása után is vissza-visszatért iskolánkba, mint zsűritag a szavalóversenyeken, vendégként a jeles napokon és ünnepeken. Aktívan tudott pihenni.
Ahogyan élt, úgy is távozott a földi világból, szelíd méltósággal. Temetésén, eltérően a megszokottól, nemzeti imánkat, a Himnuszt is elénekelték az Őt utolsó útjára elkísérő családtagok, tanítványok, kollégák, közeli és távoli rokonok, a szentpéteriek.
Emlékét őrizzük, nem hagyjuk elveszni a ködben.
Oláh Miklós és Ilon Gizella sírfelirata
Itt nyugszik az Úrban OLÁH MIKLÓS 1935 - 2022 ILON GIZELLA 1939 - 2014 „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll." Jób 19,25
Írta: Sárközi Anasztázia
nevelő-könyvtáros
Kossányi József Alapiskola és Óvoda
Komáromszentpéter