Azt mesélik az öregek, a székely ember amikor kivág egy fát megsajnálja. S mert régen úgy hitték semmit sem szabad ok nélkül bántani, a székely ember elkezdte faragni a fát. Belefaragta a sorsát, örömét, bánatát, hogy ha már elvette a fa életét új életet adjon neki.
Történt egyszer régen, hogy valahol Székelyföldön élt egy legény. Ügyes erdőjáró ember volt, szerette az erdőt, úgy ismerte mintha egy lett volna vele. Jószívű, vidám legény volt, mint minden életerős fiatal, aki örül a fiatalságának és az életnek. A fákat szerette, ismerte is mindet mintha csak a barátai lettek volna. Hiszen a barátai is voltak. Sokszor elhallgatta a fenyők suhogását, az öreg cserfák ágainak reccsenését, a bükkök lapijainak feleselését… Azt mondják, az égiek megáldották hallással, tudott beszélni a fákkal.
Egyszer hogy-hogy nem az egyik erdei tisztás szélén egy szép fiatal cserfát látott. Volt valami abban a fában, ami úgy megtetszett neki, hogy néha órákig elüldögélt a fa tövénél. Farkas, medve is járt arra, de nem bántották. Közel merészkedtek, a medve hátsójára ülve mondott is valami olyanformát, hogy ugyan furcsa egy ember aki itt üldögél s több efféle, s úgy ment tovább, mint aki egy régi ismerőssel eldiskurált, lomhán ballagva a völgy felé.
Egy szép nap a legény újfent a cserfa felé vette az utat.
– Hadd lám mit csinál a fám – gondolta magában. Az erdő úgy elnémult, hogy a legény csak ámult magában. A madarak egyszerre elhallgattak, pedig az erdő csupa madárdal, szélfuvallat és mindenféle nesz. A nap is felhőfátylat vont magára, mintha nem merne lenézni a földre.
– Hol jársz te erre, ahol a felhő is csak látogatóba jön?
A legény csak nézett, kié a hang, a kérdező, ami úgy csilingel, mint az Olt felé igyekvő patakok tavasz idején.
– Az erdőt járom. Szeretem az erdőt – mondta a legény, s legott nagyot nézett, mert egy leányka, fiatal, mint a fűzfahajtás, és üde, mint tavaszi eső után a föld zsongása volt a kérdező.
– Már láttalak valahol – mondta a lány.
– Tudom, hogy szereted az erdőt.
– Hát te merre mégy? – kérdezte a legény.
– Lefelé a völgybe.
– Nem félsz? Elkísérhetlek?
– Nincs mitől félnem. Erre senki nem jár. Elkísérhetsz, ha akarsz – mondta a lány.
Tündér – gondolta a legény – , jó nyomba léptem.
Valóban tündéri volt, bár a legény kissé csodálkozott,mikor egy patakon keltek át és a kezét ajánlotta segítség gyanánt, a leányka keze kissé a cserfa fogására emlékeztette.
Tovamentek, s a legény fiatal cserfájához közeledtek.
– Itt elválnak útjaink – mondta a leány.
A legény nem állhatta meg, átkarolta és megcsókolta hirtelen. Úgy elbűvölte a szépsége, azt sem tudta jóformán mit tesz.
A leány felsikoltott és keserves zokogásban tört ki.
– Mit tettél?
– Ugyan mit – mondta a legény, de már megbánta ő is. -Nem akartam rosszat. Olyan szép vagy, mint a hajnal a hegyek felett, mint a lágy tavaszi eső, mint az üde zöld lomb a tavaszi fákon. Mi rosszat tettem?
– Tündér vagyok. Itt lakom a cserfában. Ember engem nem érinthet, nem szerethet. Megcsókoltál. Meg kell halnom… Meghalok most, de ne felejts el engem. Nem lehetek a tied…
A legény sokáig bolyongott arrafelé. Soha többé nem látta.
A cserfa száradásnak indult. Először csak néhány levél kókadozott. Utána már egész ágak.
A legény fejszét fogott, kivágta. Miden csapás mintha a saját húsába vágott volna.
Ült magában a legény. Megsajnálta a fát. Milyen szép volt, büszke, mintha az eget ölelte volna az ágaival.
– Meghaltál hát kedvesem. Mégsem halsz meg igazán. Én új életet adok neked. Akkor is élni fogsz, mikor én már rég nem leszek. Szép leszel, mint a hajnal és üde, mint a tavaszi föld zsongása.
Így mondta. És faragni kezdte a szép, fiatal fatörzset. Belefaragta a sorsát, örömét,bánatát.
Ha már elvette az életét, új életet adjon neki.
Írta: Bandura Krisztián
Csíkszentimre, 2024.
Ezeket olvastad?
Krisztus Sötétpatakon. Írta Bandura Krisztián
Hogyan ragyognak a csillagok? Írta Bandura Krisztián.