A komárcmszentpéteri dombok szép lankásák, csak a nagy jóakarat nevezheti őket még domboknak is: a gömöri ember laposságnak tisztelné, a szepesi meg egyenesen homorulatnak mondaná, dehát a komáromiaknak ez is domb. Szép, kellemes, látványos, szivet-lelket derítő, Kossányi Jóska, a poéta szokta megénekelgetni ezeket a dombokat, füves utjain andalogván.
Csakhogy ezek a dombok nem mindig magasodtak ilyen szárazon ki az Isten napja felé. Tudós emberek azt mondják, hogy valaha tengerfenék volt ez a vidék, s később is, sok ideig, folyóvizek mosták, tavak és mocsarak álldogáltak rajta s alig néhány tízezer éve annak, hogy a vizek levonultak a szentpéteri tájakról s átengedték a teret állatoknak s embereknek is. Jártak aztán errefelé mindenfajta népek, kőkorszakosak, bronzkorszakosak, kelták és rómaiak, germánok és avarok: nagy térkép ez a mi Kisalföldünk.
Történt valamikor, még a nagyon elő-időkben, hogy egy ősi, vaskos állat, hatalmas csontu s rengőhusu szörnyeteg, elöregedvén, közelment a vizek partjához s szép csendesen belefult. A vizek jöttek-mentek teteme fölött, jöttek az áradások, a csontok beiszapolódtak, betömődtek a sürü homokba s évezredeken át a kimúlt állatcsodát senki nem bántotta. A vizek lassan levonultak nemcsak a dimbes-dombos részekről, hanem még a lapályról is, az egész vidéket beboritgatta az anyaföld s ami nedvesség volt: az utat talált csendesen a közelben, Dunának, Nyitrának, Vágnak és Zsitvának hívják a legközelebbieket.
Az ősi állat jó mélyen beragadt a homokba s a homokból talaj lett. Jöttek-mentek a népek, cserepeket, csiszolt köveket, bronzokat és vasakat hagytak az anyaföld mélyében, — ezek aztán szép lassan ásó alá s igy a komáromi múzeumba kerültek, még a bolsevikok is itt felejtettek vagy két gránátot, de az ősi állat benn szunnyadt a földben. Évezredek múltak el s nem bántotta senki. Jó egy méternyire fölötte szántott- vetett a nép. A legutolsó ezer évben éppen a magyar nép.
Minderről nem tudott persze a méla dombocska jelenlegi gazdája, Major Vilmos uram, amikor elhatározta, hogy felhagy a j szántással s szőlő alá igazittatja ezt a kicsiny területet. Hogy azonban semmi kárba ne vesszen: megengedte, hogy aki éppen építtet házat magának a faluban, hordhat j homokot a dombról. Kettős a haszon: a feles homokért pénzt is adnak, a domb talaja pedig önmagától megforog és kisimitódik.
Itt kapcsolódik be aztán az ősi állat ismét a világtörténelembe. Mert Vida János kőművesmester uram addig kapargatta, ásta és nyeste a dombot, amíg a sárga homok, az ősi iszap s a hordalékkő kincset nem adott: valami fényes fogakat. Először azt lehetett hinni: gyöngyház. De hogy a fogakkal csontok is jöttek s még hozzá valami ,,forgó”, készen lett a vélemény: ősi! állatra bukkant a nép, alighanem repülősárkány lehetett.
Szokva van ezen a környéken a föld népe, hogy mindenféle leletek derülnek ki a föld mélyéből: hol rómaiak, hol kelták, csiszolt kövek vagy Anjou-fejszék, olykor rozsdás pénzek is, igy nem csoda, ha az ékes fogakat is megdédelgették s minekutána egyet kíváncsiságból széttörtek s vagy kettőt tűzre tettek, mert igen szépen pattogott, hírét adták a faluban a nagy leletnek.
Itt kapcsolódott bele aztán az ősi állat a mi életünkbe is a múlt hetekben. A nagy leletnek hire ment. Ami lelet: az csak értékes lehet, gondolta a nép s egyelőre csak titkolózva mesélt a fontos leletről. Dehát az állatnak sok darabja volt s a darabok elkezdtek vándorolni. Mire a hatóság neszét vette a dolognak s hivatalból érdeklődni kezdett, már ültek atyánkfiai a csontokon, mintha újakat akartak volna keleszteni s egyelőre igen titkolóztak. Node a csendőrök is kutatni kezdték a múzeumi jelentőségű csontokat s jelentették még magasabb hivataloknak: tudós urak jöttek le a dombok aljába s az egyik rögtön le is fényképeztette magát, amint geológiai kalapáccsal éppen a szép, kövér csontokat találja meg a domb oldalában.
Kár, hogy nem ütötte jobban a köveket a kalapáccsal, mert az állat tulajdonképpeni vázteste még benn kuporgott a vékony akácfák gyökerei alatt. A pozsonyi urak eltávoztak, néhány foggal s egy csonttal s tudós vizsgálatnak vetették alá a csontokat. Azt hivék, hogy több nincs, jobban mondva, hogy már mindent kiástak a szentpéteri emberek, csak éppen titkolják. Volt is keresés-kutatás a csontok után, de azok igen kevesen voltak s a kevesek is a komáromi múzeumba kerültek be. Hozzánk.
Most egyideig csend következett, csak az zavarta meg a csendet, hogy a csontok kiásói minden héten jelentkeztek a Kultúrpalotában a nagy jutalomért. A jutalomkereső már megvolt, de a csont nem.
Múlt héten izgatott hang keres telefonon. Tessék azonnal kijönni Szentpéterre, mert jönnek ám ki a csontok a földből, éppen egy nagy lapocka áll ki a homokból, mit tegyünk vele?
– Vegyék ki óvatosan.
– De a pozsonyi urak azt mondták, hagyjuk benne, amíg jönnek.
– Akkor hagyják ott.
– Igen, de addig ellopják, meg széttörik.
– Akkor föltétlenül vegyék ki.
Mert akkor már az a hir járta, hogy alighanem mastodon-csontokat találtunk. Voltak, akik azt állították, hogy törpe-mammutról lehet szó.
Gyerünk ki tehát. Szaporítsuk a múzeumi gyűjteményt.
Szép zöldek az őszi vetések a szentpéteri határban s már félénken rügyeznek a fák, üde tavaszelő van. Ballagunk a szentpéteri tanitópoétával s kezdjük keresni a csontokat. Először Vida uramnál járunk, a család otthon van, de Vida uram a szántóföldön, pedig hir szerint nála kell még lenni néhány csontnak. Bezárva tartja a szobában a nagy értékeket s a kulcsot magával vitte a földekre.
Megkezdődött tehát a vadászat a hajdani csontokra. Valaki látta, másvalaki hallotta, hogy vannak, hogy újakat is szedtek ki a földből, de biztosan nagy értéknek kell lenni, ha igy keresik, Balázs uramnál látták, de ők is továbbadták a béresüknek …
— eltűnnek tehát a csontok szőrin-szálon, most aztán kereshetjük. Igar Vilmos urammal is találkozunk, éppen a szántóföldjéről kerekezik haza biciklivel, megfordulna velünk a csontokat keresni, de éppen családi örömök előtt a lova s illik ilyenkor otthon lenni.
Nagy keresések közben ballagunk ki a nevezetes szőlőföldre. Most is ott ássák az építkezéshez való homokot hárman, mélyen állanak a gödörben, vörös homok, meg hordalékkő: nagy vizek alja volt ez a född valamikor.
Itt a föld tulajdonosa is. Ő járt el legnemesebben az egész ősállat-dologban: lemondott az összes csontokról. Hiszen ez volt a baj! Mert mindenki, aki a csontokhoz közel ért, azonnal jogot formált hozzá s ime, meg nem lehet mondani, hányfelé van a nagy állat a faluban. Mindenki elvitt belőle egy-egy zsebbel. Lám, ott kandikál ki egy uj csont a földből, nosza kirántjuk s még újabb darabok, vörösesbarna, porhanyóra szívott csontdarabok ezek, ahogy a földből kiérkeznek, darabokra törnek, de igy is látható, hogy nagy ősállat volt, amelyik magáénak mondhatta. Majd megvizsgáljuk aztán közelebbről.
Itt tehát minden csont előkerült, de ugylátszik, hogy van még az akácfácskák alatt, ha majd uj házak építésére kerül sor és újabb homok keld. Nem is sejti majd egyik-másik szentpéteri gazda, hogy házának falában ősi állat pici csontdarabkáit is belevakolták a kőművesek s ahogy eddig a magyar gazda földjét őrizte, most majd a házát ügyeli s védi minden gonosz ellen.
A kis Vida-gyerek hozza ölében a csontokat. A nyomozás szálai ismét csak a faluba vezetnek vissza, hir szerint Németh Vilmosnál van az igazi tömeg. Szerencsénk van: Németh Vilmosék rendkívül takaros, tiszta házában meg is találjuk a csontokat egy szakajtóban, éppen azon törték a fejüket, mit tegyenek vele. Éppen hogy be tudták menteni a múlt éjjel, mert nehéz volt, de kinnhagyni nem akarták, mert a vásott gyerekek azzal játszadoztak, hogy összetörik, meg aztán számtalan gazdája akadna egyszerre, ha híre menne, hogy városi emberek keresik. Hátha arany is van közte…?
Vonulunk már az uccán, egész diszmenetben. Elől a poéta, utána jómagunk, aztán a Vida-gyerek a csontokkal, Németh uram egy zsákkal, meg a ,,környezetek” mind. Ide is, oda is beszólunk, vannak-e vén csontok, hoznának is, de az nem hasznavehető a mi számunkra s csontkereskedők elvégre nem vagyunk. Máris úgy látszik, hogy mindjárt tilinkózni kezdünk.
A szapora nyomozásban, gyanakvásban s enyhe titkolózásban mégis csak utolérjük a derék csontokat s adják jószivvel, amikor megtudják, hogy a komáromi múzeumról van szó. Ahogy a gyanakvásnak burkát lerántottuk, megnyílnak a szivek s lám, a kis Vida-gyerek is jelenti, hogy megérkezett az apja, hátha elhozhatja a lezárt szobából a csontokat.
Így kerül össze az ősállat lassan. Alig birjuk begyömöszölni az autóba a zsákot. Ez se gondolta volna, hogy valaha rugós kocsin utazik.
Itt van a csontokkal a kis Vida is. Ezek már gondozott, tisztogatott csontok, lesz örömük a paleontológus uraknak.
Azt mondja az egyik gazdaember:
— No, ha ennek megfujják az ítélet Végső Trombitáját, aligha tudja majd kellőképpen összeszedni magát: annyi darabban van s annyi sokfelől kell összeszedődnie.
Jónéhány tizezerévet szunnyadt, mire a szentpéteri magyarok ráakadtak. Ott jártak mindig hegyibe s most egyszer mélyebben tekintettek a földbe: mindjárt ősi kincset találtak.
Mint a föld felett lakozó tulajdonosaik. Az ember jár-kel közöttük s néha észre se veszi, hogy mit akarnak, hogyan vélekednek. Akad azonban egy pillanat, amikor az ember mélyebben néz beléjük s kitűnik, hogy mennyi rejtett kincs húzódik meg bennük, csak elő kell csalogatni valahogyan. Igaz, olykor csalódik az ember. De néha igazi értéket talál, amit közszemlére tehet az egész világ elé. Mondván: ime a magyar ember…
Írta: Szombathy Viktor
Prágai Magyar Hirlap, 1936. március 29.
Ősállat csontvázát ásták ki Komáromszentpéteren
“Komáromszentpéteren érdekes leletre bukkantak egy homokdombban. A homokdomb a szántóföldek területén fekszik s a domb gazdája most forgatta földjét, építésre való homokot adva el. A dombból egy ősi állat fogazata, később csontváz maradványa került elő. A fogazat ép volt, a csontok azonban a több tizezeréves állástól darabokban kerültek ki a földből. Az értékes lelet a komáromi múzeumba került, ahol szakemberek tudományos vizsgálatnak fogják alávetni.”
Komáromi Lapok, 1936. április 4.