Azt hiszem még gyerekfejjel olvastam Gárdonyi A láthatatlan ember című könyvét. Elég nehezen értettem akkoriban, mert az Egri csillagok szép szabályos cselekménye, egyenes történetvezetése nyomán ilyennek képzeltem Gárdonyi többi könyvét is. De persze más a gyerek és más a felnőtt. Mert közben, ha nem is nő, de kupálódik az ember, főleg ha tanul, olvas valamicskét. Mert átbotlik Saint-Exupéry-en, s amikor feláll és leporolja magát, néz és csodálkozik, hogy hát tényleg: „Igazán jól csak a szívével lát az ember. A lényeg a szemnek láthatatlan”.
Jó pár éve keveredtem Sötétpatakra. Olyan kis hegyi falucska, csángómagyarok lakják. A neve is találó, mert két hegymeredély közé van beékelve egy tiszta vizű patak mentén, amire alig süt be a nap. Dolgunkat végeztük ott, ketten a munkatársammal, egy lucskos-hideg tavaszi napon, ami nem sok jóval biztatott, s csak kacéran szórta a napfényt, mint fiatal leány a mosolyt, mely sokat ígér, de keveset ad a hiszékeny ifjúnak. Jól haladtunk a munkával, s délután, de még idejében indultunk volna haza.
– Hopp, ide még be kell lépnem egy szóra – így a munkatársam, s kanyarodik is be egy tágas udvarra a furgonnal egy olyan hídon, amin úgy éreztem két szalmaszálon balanszírozunk egy nagy fehér bálna szájában.
– Két perc az egész! – biztat, s belép egy ház ajtaján.
Hát ott állok az udvaron. Jó nagy udvar (arrafelé nem ritka, hogy egy udvar szolgál három-négy házhoz is), középen valami fásszín, előtte frissen hasogatott fa. Nézem a fát, forgatom a szivart a számban, pöfékelek. A szél közben úgy citerázik hogy a hajamból egy tincs kiszabadul, s repked, mint a csapongó denevér. Kötném újra, de a hajgumi elszakad.
– Na, meguntad a szolgálatot, ugye? morgolódok – sebaj, hazáig kibírom néküled is.
Telik az idő, én meg ott ténfergek, nézem a fát. A szín eresze alatt már megkezdte valaki elrakni. Na, gondolom, úgysincs mit csináljak, valakit megtréfálok. Kezdem hordani a fát, csak úgy ölben.
Mire jól megnézem magam, maradt még vagy két marokra való. S jön egy öregasszony, Dícsertesséket köszön. Mondom én is: Mindörökké.
– Hát maga?
– Itt jártunk, várok valakit, gondoltam segítek.
Néz rám nagy szemekkel.
– S bérakta a fát egyedül?!
– Igen, gondoltam örülni fog ha segítek.
– Hát hogyne örülnék lelkem, de maga idegen, hát hogy dógozik maga itt?
– Éppen nem dolgozok. Csak segítettem egy kicsit.
– De nem is egy kicsit, mert az emberek visszamentek az erdőre s én nem hittem volna hogy ez a fa ma még el lesz rakva.
– Akkor pont jó helyen járok – mondom. De már jött is a kollégám, s indulunk.
– Köszönöm fiatalember! – fut utánam az öregasszony, Isten fizesse!
– Isten áldja meg! – intek, s látom hogy keresztet vet. – Ezt az üveg bort vigyék el az útra – tuszkol a kezembe egy üveget.
– S férfiak, ha hazajőnek nekik mi marad?
-Majd ad az Isten. Megmondom itt járt az Úrjézus és csodát tett. – Int, s hamiskásan mosolyog.
Azt nem tudom, a férfiak mit szóltak mikor hazaértek. A behordott fát biztosan látták. Hogy mit láttak vagy mit sejtettek azt már nem tudom.
Hazafelé a hágón szembesütött a nap. És míg ott hunyorogtam, talán láttam egy pillanatra a segítő Krisztust. Aki nem szenved, nem megvált. Csak mosolyog és segít.
Írta: Bandura Krisztián
Csíkszentimre
