Fényesen. Az a dolguk, hogy ragyogjanak. Éjjel, mikor az áldott Nap fénye már nem világít, a sötétség sátrán, mint ezernyi fényes pont hunyorogva hívogatnak, hogy nézzünk néha fel. Mert nem csak ragyognak, hanem az utat is mutatják.
Emlékszem, egyszer gyerekkoromban arra ébredtem, hogy valaki sír. Édesanyám a tükör előtt állt, talpig feketében, és a könnyeit törölte. Akkoriban már tudtam, ha a felnőttek sírtak, valami baj történt. Nem értettem mi lehet az amin a felnőttek nem tudnak segíteni.
Nagymama meghalt…
Keskeny gyerekelmémnek felfoghatatlan rejtély volt ez. A felnőttek persze próbálják elmagyarázni, hogy szegény már öreg volt és beteg. Most pihenni tért. Láttam is aztán, tényleg olyan volt mintha csak pihenne. Az arca szép volt, a szája kicsit összehúzva, mint mindig, mintha most is az élettel küzdene. Volt benne része elégszer. Mégis olyan nyugodtnak tűnt, még az arca ráncai is mintha kisimultak volna, s én úgy léptem lábujjhegyen, hogy nehogy felébresszem. Anyám tudta, hogy a mi csöppnyi értelmünk, mely akkor kezdte csak szirmait bontani; nem értheti meg az elmúlás misztériumát. „Nagymama most csillag lesz.” Elment szépen, csendben. Az idők sötét egéből néha visszaragyog az emléke, a szeretete, amivel betakart minket, mint kotló az apró csibéit, sosem alkalmatlankodott senkinek, a szavát sem emelte fel, ha mi a nagy játszódás közben majd’ felvettük a házat.
Elment csillagnak. Szerényen ragyog fenn a sötét égen, hogy emlékeztessen a szeretetre. Csak el ne felejtsünk néha-néha felnézni.
Írta: Bandura Krisztián
Csíkszentimre
Ez is érdekelheti: Krisztus Sötétpatakon