Az ablak nyitva volt s a hetényi dombok felől a kósza szellő be-belebbentette a fakó függönyt, mint valami pajkos, fiatal suhanc.
A lócán és a faragott fekete székeken imádságos öregasszonyok ültek. Az asztalon, Cellből hozott ezüst kereszten vonaglott a Megfeszített; mellette égő gyertyák, igazi, szép sárga viaszgyertyák.
Tompa volt a csönd és nyomasztó, mint nagy viharok előtt. A kemence padkán fekete macska bóbiskolt s csodálkozó, álmos félszemével a kopott, vén képeket nézegette. Nagy szomorúság terjengett keserű, fojtó illattal.
Lefittyedt-szájú, szarkalábas szemű asszonyok könnyezték el jóelőre és szipogva Zsófinénit, a hajdani »első jányt« ez árnyékvilágbul. Aztán, mintha el akarta volna tépni a csönd rejtelmes szövetét, rozmaring-uccai Tornyos Mári, az előénekes szentasszony, indás, terjengős hangján régi siratóéneket kezdett…
A vénasszonyok fekete serege halkan zümmögött utána. Zsófi néni ott feküdt a tarka cihás ágynemű közt sárga viaszarcával és hunyó szeme a Megfeszítettre révült: Istenkém, Krisztusom, Szűzanyám! — sóhajtotta és vérteden ajka, mint fonnyadt, hamuszín virág elárvult bizakodással hullatta az utolsó szószirmokat.
Elhallgatott a siratóasszonyok gyászszinű éneke és szétterült a szobán, mint nehéz, bánatos terítő.
Julcsa, a Zsófi néni kedves unokája párnát igazított. Rozmaring-uccai Tornyos Mári, az előénekes szentasszony ismét szólásra nyitotta száját és szavai, mint éles ólomdarabok verődtek Zsófi néni lelkéhez. — Meghal kee, némsoká má’ kedves kérésztanyám, bijony má’ ném íri még a hónapi liőkonyodást… Osztén itt kik hannyi a szíp onokáit, még a jó test- vírjeit. Abbijony, Abbijony!…
Jaj nékünk má’ jaj, jaj, jaj!
Aztán, hogy a siralmas sötét szógyöngyökhöz fehéret, vigasztalót is fűzzön, így folytatta: — De né fíjjén ám kee azír, úgy méghal kee, hogy észre se vészi kee, mer igén szerette kedét a jó Isten, még az a szíp Szűz Mária.
így siratta el faluvégi Zsófi nénit a kedves keresztlánya, rozmárig-uccai Tornyos Mári, az előénekes szentasszony. Hangos sírásra fakadt erre az egész rokonság és az öregasszony pajtások fekete serege és sírtak kitartó sírással, mint a jó makacs őszi eső.
Hallván ezt a komák és sógorok, kint a pitvarban, jóillatú láncos törkölypálinkába potyogtatták szomorú könnyeiket… Zsófi néni csendesen pihegett és fáradt, nagy útra készülődő lelkét rábocsátotta az emlékezés kéken tükröző vizére… Látta Lajost, jó hites urát, akkor még mint kutyú legényt a komocsini dűlőben, a rezgő nyárfák alatt, amint aszongya neki: — Té Zsófi, »akármilégyek«, ha ném té vagy az egész Szentpéter legszébb jánya. — Kedvesen zizegtek az ezüst nyárfák a nyári szélben s ugyanakkor szép, szerelmes, rozmaringos kert nyílt ki az ő szivében és Lajos felé szállt tömérdek, ékes illata. Mint nagy piros virág állt a búzamezők szélén édes forróság lepte meg fiatal testét és úgy érezte, hogy nagy gyorsasággal forog vele a dús szentpéteri határ. Ijedten gondolta: mégis csak igaza van a tanító úrnak. Forog a főd. Megzavarodva igazgatta piros kendőjét és máskor jójáratú nyelvét alig bírta szólásra illeszteni: — Ne csúfolódj má’ Lajos… De szeme, a két kerek szeme, meg a dobogó, fiatal szíve szerelemmel és a Lajossal volt tele. A Lajos meg csak áll az izzó szentpéteri nyárban kényes derékkal és nyilatkozott röviden, velősen: — Uj kenyérre, új borra esküszünk… Átsuhan lelkén az a szépséges nyár, mikor a Lajos marokszedője volt. Aztán a kézfogó… az esküvő… Szól a cigány az udvaron, az öreg Sárközi cifrázza, kurjantások szállnak az őszi égre s ő rezgős koszorúval a fején a Lajost várja… Izgatottan simít magán még párat, s a belépő Lajost ölelik karjai…
Fáradtan, reszketőn ölelte a semmiséget, szemében kihunytak az élet fényes tüzei, aztán csend lett, csend, talán csak a lélek surranását lehetett hallani…
— Szíp halála vót a Zsófinak — mondták — és letérdelve, sírás imádságban bebocsátást kértek az égi kapun a szentpéteri asszonyok…
A kemencepadkáról riadtan szökött le a fekete macska.
Kossányi József írása megjelent 1937. január 30-án a Komáromi Lapokban.
Zsófi néni meghal