Mindenkit érintő téma a kastély, amely hozzánk, szentpéteriekhez szorosan kötődik. Fordítva is igaz, a szentpéteriek, azaz mi is szorosan kötődünk a kastélyhoz.
A község a 17. században Zichy István gróf, utána pedig örökösei birtokába került. A kastély 1724-ben épült a források szerint. Helyt adott országgyűléseknek, ispotályként is működött vagy éppen honvédek állomásoztak benne. Kezdeti fénykor, majd szép lassan araszolva az enyészet felé. Persze mindez nem egyik napról a másikra következett be. Vásonkői Zichyek keveredtek más Zichy nemzetségekkel, urak úrhölgyek adták egymásnak a kilincset. Jókedv, kacagás, fényes bálok, keresztelők, vadászatok utáni lakoma. Bőkezű adakozók is voltak a kastély urai. Támogatták a földrengés sújtotta falu templomát. Ma is látni a szép ólomüveges ablakokat magyar szentjeinkkel ábrázolva. Alul felírva az ajándékozó neve. Kisgyermekként ezeket a sorokat olvasgattam az ablakokon, mert bizony nem nagyon értettem a lelkiatya szavait, magyarázatát, de olvasni nagyon szerettem. Gróf Zichy Miklós ajándéka (persze a földrengés után nem az a Zichy Miklós, aki 1915-ben meghalt, hanem a dédapja). Ha történelmi adatokat szeretnék közölni, nagyon nehéz dolgom lenne, mert a Zichyek nagyon sokan voltak, sokágú nemzetség, de én érdekességeket keresek, gondolatokat fogalmazok meg, tűnődöm ezen-azon.
Az övék volt 200 évig, de mivel az utolsó gróf adósságokba keveredett, a bank rátette kezét a birtokra, kastélyra, minden vagyonra és árverésre került az ősi birtok. Vásárhelyi Árpád és felesége, Lónyai Margit vették meg a kastélyt, ahol a most államilag védett platánfát ültették annak örömére, hogy megszületett kislányuk. A fa ma is a lepusztult, enyészetnek induló kastély gyomos gazos parkjában áll, dacolva idővel, vandálok késkarcolataival. Ha megállunk egy pillanatra a vén fa tövében, lehunyjuk szemünket, szinte filmként peregnek le az itt élő emberek mindennapjai. Látjuk Lónyai Margitot, amint a dajka kezében gügyögő kislányára néz féltő szeretettel, vagy a cselédek évődnek egymással cinkosan. Régi szerelmesek találkahelye is lehetett a fa, hol egymásnak suttogott a mára már rég elporladt egykori gerlepár. Vagy éppen egy fáradt szolga pihent az árnyas lombkorona alatt szebb életről merengve. Ki tudja?
Szeretek sétálni temetőben, templomokban, régi parkokban, kastélyokban, mert itt meglelem azt a nyugalmat, amit a mindennapok forgatagában hiába is keresnék. Sokat járok a kastély felé is, amely megélt már szebb napokat is. Fent írtam a Zichyekről, Vásárhelyi Árpádról, Lónyai Margitról, de nem írtam egy korról, ahol mindent, ami szép volt a grófok, hercegek idejében, nem volt kívánatos a közel 40 évig tartó kommunizmusban. Titokban járhattunk templomba, hittan a plébánián volt és még sok minden más. Az épületeket, gazdaságokat államosították, mert így minden a népé lett, mondták az embereknek. Az ősi kastélyban szövetkezeti irodák lettek, ahol még úgy ahogy jó állapotban volt az épület. Ezután raktárhelyiségeknek használták, fiatalok találkahelye, egy ideig semmi, majd napjainkban ismét raktárként működik. Mindenféle célra használták, de soha nem újították, javították, ki tudja, miért.
Jött a bársonyos forradalom, önkormányzati választások, ígérgetések, hogy mi minden lesz majd a felújított kastélyban. A szép ígéretek megmaradtak ígéretnek. Születtek javaslatok, melyeket elő is terjesztett néhány merészebb állampolgár, de semmi. Nem látjuk a változást,mi egyszerű emberek. Pedig mi minden lehetne, ha felújításra kerülne az épület. Többszintes, tehát minden egyes szintet ki lehetne használni. Újra indulnának a fényes bálok, emberi hangok zengenének az ősi falak között. Gyermeki lábak kopognának végig a termeken. Tájház is működhetne vagy kastélyi könyvtár, a falumúzeum méltó helyen fogadhatná a látogatóit, nem, miként jelenleg, eldugott egykori irodában. A parkot virágokkal ültetnék be dolgos falusiak. Az egykori szökőkút régi pompájában működhetne, de mindez csak ábránd, mert hallgat a falu, miként Petőfi versében hallgat a sötétség a kompban, amely pihen, mert kikötötték. Mi is hallgatunk, mert kikötöttük gondolatunkból a kastélyt, annak sorsát, nem ügyelve arra, ha elpusztulnak értékeink, lassan mi is érzéketlenné, pihenő, kikötött emberi komppá változunk lassan, de biztosan. És mégis, a borús gondolatok ellenére észlelek egy halvány fényt, amely kiutat jelenthet mindenki számára. Ez a fény, nem más mint a közös akarat és összefogás. Beszélni kell róla otthon, munkahelyen, hivatalban, mindenütt. Ez az összefogás megtörtént Csicsón, Zsélyen, Ácson és még sok más helyen.
Folytatás következik.
Írta: Sárközi Anasztázia
nevelő- könyvtáros
Kossányi József Alapiskola és Óvoda
Komáromszentpéter
Ajánló
Remélve tenni – az utolsó Zichy gróf Szentpéteren
