„Revíziós törekvések Mária Terézia idejében” címmel jelent meg 1932-ben Eörsi Júlia írása a Magyar Külpolitika című lapban.
„Az Ur 1778-ik esztendeje körül elhallgatott a harci riadó, az udvari tánc és a vidám suttogás a királyné környezetében. A himlő megrontotta szép arcát, a császár halála elfordította a világ örömeitől. Nagy országában béke volt. Nem kis mértékben köszönhette a magyarnak, hiszen Rákóczi kuruc fészkeiből, Sárosból és Ungból hangzott föl először a »Moriamur pro rege nostro«, amikor birodalmát minden oldalról megtámadták. Már a legenda drága szálán úszott a régi, régi hadi jelenet, amikor senki más, csak Hadik huszárai győznek és ujra győznek a német csatákban. Igen, a vér hullott a monarchia érdekeiért. De egyszer csak elállt és a fáradt, vérevett ország méltán várta a királyától, hogy a határok Magyarországot zárják körül, ne bécsi provinciát. Az volt a helyzet, hogy a határokon belül nem Magyarország volt az ur, sőt nem is Magyarország volt egy része a földnek. Amikor a török elveszítette az országot és a határok alá szorult, a visszaszerzett magyar vármegyék nem kerültek vissza az ország testéhez, hanem német közigazgatás alatt provinciái voltak a császárságnak. Ilyen volt Tótország és a Bánság, a két határszéli katonai terület. A rendek már 1751-ben alkottak törvényt, hogy az ország belsejében levő katonai helyek az ország testébe kebeleztessenek. De majdnem negyven évig nem történt semmi. A királynő levelezése magyar ügyekben a korszak egyik legpontosabb történeti kútfője. Végigolvasva, valami nemes világosság ömlik el azokon a históriai fordulatokon, amik homályosak. A saját környezete ellen vivott nehéz csatát, mire megtehette, amit óhajtott. A birodalom gyöngülésének nézték akkoriban az udvari hatalmasságok Magyarország erősödését. Női gyöngédség és hatalmas szellem vezeti a nagy királynőt, amikor könyörül, sujt és parancsol, hogy ne lehessen ellenmondás.
»Én teljes megegyezésemet adom, hogy a Bánság bekebeleztessék. De oly föltétel alatt, hogy belőle annyi pénzt húzhassunk, amennyit csak lehet. így megvalósíthatom jó szándékaimat, másként legyőzhetetlen nehézségbe ütköznék. Engem ez ügyben sem nyereség, sem veszteség nem érhet. De nem válnék Magyarország javára, ha a többi tartományok fölött kitüntetném. «
Ezt irta vejének, Albert hercegnek, aki Pozsonyban királyi helytartó volt. Albert hűvössége inkább az udvari kancelláriával haladt egy vonalon, mint a királynéval. A főhaditanács véleménye az volt, hogy a Bánságért a monarchia többi tartománya vérzett, nem lehet tehát ingyen visszaadni a magyaroknak. Ez a rész oly szigorúan német tartomány volt, hogy külön vámvonal választotta el az anyaországtól. A királyné várt és levelezett.
» Ha a bírálatok által hagynám magam elijeszteni, semmi sem történnék a világon. Egyáltalán nem habozom vállalni a felelősséget egy jó ügyért. Amit teszek, az országért teszem . . . inkább lássanak gyöngének, mint igazságtalannak. «
Ezt a levelet is Albert kapta. Futottak a kósza betűk helytartótanácstól udvari kamaráig. Sok idő telt el, mire belátta a német tanácsosok serege, hogy nem lehet pénzt kérni olyan tartományért, amely sohasem volt az övék és a dicső katonai igazgatás eredményeként csak hideglelést és csíkhalat terem. Kétszáz év óta hire sem volt ott magyar nemességnek: kipusztult az a török harcok alatt. Annálinkább voltak ott illyr ezredek és Nagykikindán komoly szerb hadsereg… Mária Terézia kénytelen volt ellenük intézkedni, mielőtt onnan kitessékelték volna őket. A bánsági katonai helyeket ugyan feloszlatták, de a királyné megköszönvén trónja érdekében tett szolgálataikat, a katonaságot a legdélibb vonalra: a Száva mellé, a szerb polgárságot pedig polgári hivatalokba helyezte. Ügyeik rendezésére illyr udvari bizottság rendeltetett. Ellene tova és tovaharapódzott az a mérges tüz, ami napjainkban a szerbek hatalmi őrjöngéséhez vezetett. A tartományt Temes, Krassó és Torontál vármegyékre osztották. Más megyékből hirtelen vármegyei hatóságot hoztak. A királyné közhirdetést irt :
»A bánsági kamarai uradalmakból jószágok áruba bocsáttatnak s minden uj birtokos, a jószággal együtt, nemesi oklevéllel is megadományoztatik, ha eddig nem számíttatott volna a nemesek sorába.«
Nem finom asszonyi elméjének hibája volt, hogy szegény magyar helyett svábok ültek bele a friss magyar nemességbe és vérrel öntözött magyar földbirtokba. A királynő 1778-ban ismét levelet irt Albertnek.
»Nagy nap ez Magyarországon… a Bánság visszakebelezése megtörtént. Ez az ország boldogabb, mint ezelőtt volt, szivem pedig csordultig teli van hálával irántuk. Most elmehetek végső nyugalomra.«
Nehéz koporsó, nedves boltozat alatt a pihenőhelye. Harcai után csöndben van. Keze munkája által volt magyar revízió. Bölcs művét és tiszta álmát szorongva nézi a régiek fájó lángjával reviziót sóhajtó mai ország.”
Forrás: Magyar külpolitika, 1932. 7. szám Reviziós törekvések Mária Terézia idejében
Dr. Eörsi Júlia (Kápolnásnyék, 1889. október 12. – Budapest, 1958. szeptember 26.)
Újságíró, író, tanár. Középiskolai tanulmányait Veszprémben, egyetemi tanulmányait Kolozsvárott folytatta. A Világ munkatársa volt. Juhász Gyula 1914. március 6-án mellbe lőtte magát a Nemzeti Szállóban, melyet követően a Szent Rókus Kórházban ápolták, ahova a fiatal Eörsi Júliát küldte a szerkesztőség. A hölgy nagy hatást gyakorolt a költő felépülésére és munkásságára.