A hős Szondi nevét mindenki ismeri Magyarországon, Drégely várkapitánya ő, aki vitézségével és bátorságával került be a magyar nemzeti pantheonba, és általa lett Drégely a török kor egyik legismertebb vára, valamint a hazaszeretet és az önfeláldozás egyik legszentebb helye. Na de, mit lehet tudni Szondi Györgyről, honnan származik, hol nevelkedett, hogy került egyáltalán Drégelyre? Dolgozatomban többek között ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat!
A várvédő kapitány származása, nevének eredete
„Nézd büszke szívvel Drégely büszke hősét,
Sajó Sándor: Drégelyi ének (részlet, 1902.)
Halálos harca oly szép, oly csodás!
Elbukni, mint ő: szárnyaló dicsőség,
Eszmére váló szent megifjodás.”
A drégelyi várparancsnok születési helye és ideje is ismeretlen. Pusztán csak feltételezhető, hogy 1504-ben születhetett, és a Magyar Életrajzi Lexikon szerint származását illetően nem nemesi, hanem mezővárosi polgári család sarja lehetett. Valószínűleg nemesi címet később ő maga szerezett, ezt támasztja alá az is, hogy míg Szondit a levelekben „Egregius”-nak titulálják (ami köznemesi rangnak felelt meg), addig egyetlen ismert rokonát, az öccsét Jakabot, a korabeli levelezésekben – Szondi halálát követően is – „circumspectus”-nak címzik (amit városi polgárokra használtak).
Egyes feltételezések szerint Szondi felmenői a török elől menekülve a délvidéki Bács vármegyében található Szondról költöztek északra, Turóc vármegyébe és álltak a Révay család szolgálatába. Ugyanakkor a család eredetét tekintve több elmélet is napvilágot látott, ezek mindegyike Szondi György nevéből és fennmaradt levelezései végén található aláírásaiból indul ki. Nem segíti az eligazodást maga Szondi sem, hiszen nevét hol „i”, hol „y” végződéssel írja. A helyzetet tovább bonyolítja Szondi testvérének Jakabnak a levele, aki a királynak írott leveleiben Suhonak/Szuhónak mondja magát, „Jacobus Suho alias Sondi fráter uterinus Geörgy Zondy” (azaz Szuhó, alias Szondi Jakab, Szondy György méhtestvére).
Szondi György kétféle aláírása i-vel és y-nal – Georgius Zondi p(rae)fectus arch(is) Dregei (/Dregel). (vagyis: Szondi György, a Drégelyi várkastély parancsnoka)
Matunák Mihály, Hont vármegye neves történésze és a Szondi emlékek kutatója szerint a végvári kapitány neve eredetileg „Suhó” (Szuhó) volt, a Szondi (Zondy) nevet később ő maga vette fel. Matunák a drégelyi hős származáshelyével kapcsolatosan feltételezi, hogy a Drégelyhez közeli, Nógrád vármegyei Szandáról származik, amely akkoriban elég gyakran Zonda (Szonda) néven fordult elő, „mert Szond nevű, vagy hozzá hasonló más helye, vagy csak pusztája is Szandán kívül nincs hazánknak.” – közli a történész. Egyes források szerint olyan levele is fennmaradt, melyet „Zanda Georg”-ként írt alá, amely szintén a Szanda névváltozatot támaszthatja alá. A Földrajzi nevek etimológiai szótára szerint Szanda neve a Szond személynév -a képzős származéka, tehát akár egy külön tanulmányozást is igényelhet, hogy adott esetben Szondi György őseinek neve eredhet-e ebből.
Való igaz, hogy Szanda nevét 1214-ben még Zunda, később 1331-ben már Zonda alakban írják, azonban a Matunák által írt érvelés csak részben állja meg a helyét, ugyanis azt Csáky Károly, felvidéki történész, Szondi történetének kutatója később részben megcáfolta. Csáky kutatásai során felfedezi, hogy hazánknak Szandán kívül van egy Szandaszőlős nevű települése is, ráadásul több helyütt előfordul a Szuha földrajzi név is, amely egy patakot (és mellette található völgyet), valamint egy Mátra melletti, nógrádi községet is jelöl (aminek neve korábban Zoha alakban is feltűnt). Hozzá kell még tenni, hogy a ma Mátraalmásként elnevezett településrész (ugyanis a település Szuhához tartozik) egészen 1962-ig Szuhahuta néven volt ismert. Hogy valójában a Szondi-Zondi-Zonda-Zoha, vagy a Szuhó-Szuha irányba (illetve a Délvidékre vagy Nógrád megyébe) érdemes-e elindulnunk, ha Szondi felmenőinek származási helyét szeretnénk megtalálni, annak feltárása még várat a történészekre…
Út a várkapitányságig – Szondi fiatalkora és vitézzé válása
„Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Arany János: Szondi két apródja (versrészlet)
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.”
Szondi György gyermek- és fiatalkorát Turóc vármegye örökös főispánjának, Révay Ferenc alnádornak, a híres tudománykedvelőnek az udvarában töltötte. Taníttatásáért és vitézzé neveléséért mindvégig hálás maradt – az apjaként is tisztelt – Révaynak. A Révay családról tudjuk, hogy a délvidéki Szerémségből származnak, és a török zavargások miatt kerestek nyugalmat északon. Ha ezt összevetjük azzal, hogy a Szond nevű település is a Délvidéken található és Szondi György családja is innen menekülhetett el és később Révay udvarában talált menedéket, akkor akár Szondi délvidéki (Szond, Bács vármegye) származására is magyarázatot kaphatunk…
Ismert, hogy Szondi 1526-ban Révay oldalán részt vett a mohácsi ütközetben is. A török északra nyomulásának következtében került folyamatosan feljebb a ranglétrán, egyre több megbecsülést szerezve. A végvári harcokban vitézségével tüntette ki magát, ennek elismeréseként 1545-ben (Esztergom 1543-as és Nógrád 1544-es eleste után) Várday Pál, esztergomi érsek, ekkor az ország egyik legnagyobb birtokosa nevezte ki az első végvári vonalba került, a bányavárosok kapujának tekintett Drégely parancsnokának.
Várday, aki szintén részt vett a végzetes mohácsi csatában, a súlyos vereség után Drégelyre menekült és Esztergomból is ide menekítette az érsekség kincseit. Egy 1527-es jegyzék szerint többek között ereklyetartók, különösen értékes függönyök, ezüsttárgyak, négy faláda, egyházi öltözetek, szőnyegek és háromezer arany is az érseki vadászkastélyba kerülhetett át, az érseknek ezért is volt fontos a vár védelme.
Sajnos azonban Drégely vára nem éppen az erősségéről volt híres, végvári szerepe is csak Esztergom és Nógrád török kézre kerülését követően alakul ki. Korábban, 1424-től ugyanis az esztergomi érsek, Pálóczy György fényesen berendezett vendégváró vadászkastélyt alakított ki Drégelyen, bár az 1546. 44. tc. az ország költségén elrendeli a vár megerősítését, az magas tornyaival, gyenge falaival nem volt alkalmas a hosszabb ideig való védhetőségre.
Csak tetézte a bajt, hogy 1549-ben dupla balszerencse is érte az erősséget. Az első egy villámcsapás volt, amely felrobbantotta a puskaporos raktárt, aminek következtében a falak is megrongálódtak, a második csapás Várday Pál október 12-ei halála volt. Nem elég, hogy a vár védőinek száma is csekély, immáron lőszere is jelentősen megfogyatkozott, ráadásul az érsek halála után a helyőrség bérezése is csak akadozva érkezett. A vár a király birtokába került, ez pedig egyet jelentett a bizonytalan ellátással és elmaradó fizetéssel.
Szondi felismerve a helyzet súlyosságát, nem tétlenkedett. Az esztergomi érsek drégelyi uradalmának intézőjeként és a vár kapitányaként azonnal nekilátott a drégelyi sziklafészek ellenállóképességének javításához és erősítéséhez. Először megpróbálta katonailag és szerkezetileg is megerősíteni Drégelyt, ezért több levelet is írt a királynak és a felvidéki bányavárosoknak, hogy növeljék a védők számát és küldjenek építőmestereket a megerősítéséhez. Másodszor pedig a vár lerombolását is felajánlotta a királynak, javasolva, hogy építsenek helyette egy sokkal védhetőbb erősséget a közeli mocsaras területeken. Szondinak számos levele maradt fent, melyekben kérte az elmaradt fizetések pótlását, a helyőrség létszámának növelését és az igen rossz állapotú vár fejlesztését és megerősítését.
A vár fenntartására vonatkozó 1549-1552 közötti számadás szerint a várra 1549 utolsó negyedévében 2.278 forintot költöttek, az 1550-es év folyamán a helyőrség kifizetésén túl némi puskapor és lőszer vásárlására is sor került. Szilády Áron, lelkész jegyzeteiben pontos adatokat is közöl a vár védőinek számáról. 1550-ben e szerint két 10-10 lóval ellátott várnagy, egy vicekapitány, valamint két decurio (10 katonából álló egység), négy vigilátor (őr), egy bombardarius (lövész, tüzér) és harminckét gyalogos szolgált Drégely várában. Akárhogy is számolunk, ez körülbelül hatvan embert jelent…
A királyi udvar siralmas pénzügyi helyzete azonban nem tette lehetővé a segítséget. Egy 1551-es leírás szerint az őrség 16 lovas, 60 gyalogos, 1 tüzér, 3 várőr és várparancsnok. Az ostromot megelőző hónapokban egyedül Thurzó Ferenc, nyitrai püspök volt, aki – miután személyesen is meggyőződött a vár nem megfelelő állapotáról – munkásokat küldött a vár megerősítésére, illetve Selmecbánya és a felvidéki főkapitány, Erasmus von Teufel összesen 65 zsoldost biztosítottak Szondinak, így a vár védelmezőinek száma 81 főről 146 főre emelkedett. Sajnos az idő szűkössége miatt, bár a vár állapotán némileg sikerült javítani, jelentősebb újjáépítésre és megerősítésre már nem kerülhetett sor.
Így lett Szondi György a legbátrabb magyar hősök egyike…
“Beborult a csillagos ég felettünk,
Arany János: Szondi című verse (részlet)
Uramisten! védd a hazát helyettünk,
Vérünk áldozása,
Életünk fogyása
Hogy ne essék hiába:
Oh, ne engedd, uramisten!
Jutni pogány igába.”
1552-ben a török súlyos erőket megmozgatva indított hadjáratot Magyarország ellen. Egyszerre négy irányba mozgósították a hadakat, ezzel szétszórva a magyarokat és megosztva erejüket. Az oszmán fősereg Temesvár és vidéke ellen indult, vele egyidőben egy török-tatár had tört be Erdélybe, egy harmadik sereg Nyugat-Horvátország irányába támadott, a negyedik pedig Hadim Ali, budai pasa vezetése alatt a Nógrád és Hont vármegyei végvárak ellen intézett támadást. Ali pasa feladata a Buda környéki hódoltsági terület kiszélesítése és a felső-magyarországi bányavárosok elérése volt. Ennek kapujában találta magát Drégely vára és Szondi György a vár kapitánya.
Drégely a gazdag felvidéki városok előkapujának és Hont vármegye fővédhelyének számított, ezért is volt fontos, hogy az erősség magyar kézen maradhasson, mert annak bevételével a csausz szabadon portyázhat a Felvidéken. Váradi Pál esztergomi érsek ezért a várkapitányi megbízatásakor azt a lakonikusan szűkszavú parancsot adta Szondinak, hogy „tartsa fel a pogányt előrehaladtában”. Szondi György nem tagadta meg fogadalmát, a haza és a kereszténység védelmére felesküdve már az ütközet előtt eldöntötte, hogy sohasem adja fel a harcot, és bár tudta, hogy a biztos halált választja, eltökélte, hogy a lehetőségeihez mérten a legtöbb kárt okozza az oszmánoknak, és az utolsó csepp véréig harcol.
Ali a támadásokat megelőzően alaposan felmérte a hadi helyzetet. Hadjáratát azért is indította meg, mert tudomására jutott, hogy a Budától északra fekvő végvárakat igencsak hanyagul őrzik, ráadásul a védők hiányosan kapott zsoldjuk miatt feltehetően sok esetben nem is vállalják a küzdelmet. Várday Pál érsek 1549-es halálát követően, utódját, Fráter Györgyöt néhány hónap után, 1551. decemberében meggyilkolják, ettől fogva az érsekség birtokában lévő váraknak nem volt rendes gazdájuk, így azok a kincstár kezelésébe kerültek, amiből egyenesen következett a helyőrségek fegyelmezetlenné válása.
1552. február 22-én már Siráki Albert Ipolyságról arról értesíti gróf Puháim Farkast, hogy a török ostromágyúkat szerezve a Felvidék ellen készül, ezt a Szondi György által elfogott két előkelő oszmán vallomása bizonyította. A Drégelynél jóval nagyobb méretű várak (Ság, Gyarmat, Szécsény) védői sorra futamodtak meg, és adták át a várakat a török megérkezésének hírére, azonban Szondi és maroknyi serege nem így tett. A drégelyi erősség katonáinak hazaszeretete azonban nem engedte, hogy otthagyják a várat, ráadásul Ali várakozásaival szemben, aki azt hitte fél nap alatt elfújja ágyúival az erődítményt, de a védők szokatlanul elszántnak mutatkoztak…
Drégelyvár ostroma – Szondi a nyolcvanszoros túlerő és a teljes reménytelenség ellenére is felveszi a harcot…
„Van harczi zavar,
Czuczor Gergely: Szondi című vers (részlet)
Helyt áll a magyar,
Vérben hörög a török és vész,
Döbbenve vonul tova más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.”
A budai pasa 12 ezer fős regimentje sem rettentette meg Szondit és 146 fős seregét. A támadás előtt a török hadvezér körülzáratta az erődítményt és követet küldött Szondihoz, hogy adja fel a várat, ám a várvédő kapitány ezt gondolkodás nélkül visszautasította, és nyomban berendezkedett a küzdelemre. Ali végeláthatatlan serege 1552. július 6-án meg is indította első rohamát a vár ellen, de az oszmánok nagy meglepetésére Szondi maroknyi csapata nem várt hatékonysággal visszaverte az elbizakodott támadást és a megrongálódott falakat is helyreállította. A védők a rohamozó törököket már a létrákon levágták.
Szondiék másnap ismételten visszaverték a támadókat. A pasa a környező falvai lakosait sáncásásra és egyéb földmunkákra hajtatta ki és elkezdte lövetni a várat. A bombázások olyan súlyos károkat tettek a kastély termeiben, hogy szinte csak romhalmazt hagytak a vár helyén. Ekkor már csak sejteni lehetett, hogy hol állt a vár kapuja, amit két napon át folyamatosan lövetett a pasa, mígnem a számtalan nyílással kilyuggatott falak összedőltek. A romok között a védők azonban még mindig elszántan küzdöttek, az ostromlók további súlyos veszteségeket szenvedve kényszerültek visszavonulásra.
Csak a még erőteljesebb ágyúzás tette meg a hatását. A törököknek egy idő után sikerült lerombolniuk a kaputornyot, ami több magyar védőt maga alá temetett. Szondi egyik hadnagya, Zoltay (Zolthay) János is ekkor vesztette életét. Bár aznap estére sok volt a halott és a vár is elég siralmas képet festett, de a védők még mindig megtartották az erősséget.
Fél nap helyett immáron harmadik napja tartott a küzdelem, ezért a törökök tárgyalásra szánták el magukat. Ali Mártont a szomszéd falu, Nagyoroszi papját küldte el Szondihoz, hogy jobb belátásra bírja, és adja fel a várat. A pasa azt ígérte, hogy megkíméli a védők életét és épségben hagyja őket elvonulni, ám hogy ez csel volt, vagy sem, azt nem tudhatjuk, mert a drégelyi várkapitány immáron másodjára is hajthatatlan volt, és az érseknek tett ígéretéhez híven nem adta fel a várat. Tinódi Lantos Sebestyén elbeszélése szerint a kapitány csak annyit válaszolt: „Már későn költ ahhoz!”.
Szondi – látva, hogy a harc a végéhez közelít, – mindenáron meg akarta menteni két kis apródját, hogy azok nehogy olyan fiatalon odavesszenek az öldöklésben. Az ifjakat drága ruhákba öltöztette és a várban lévő két török fogoly gondjaira bízva Alihoz küldte, hogy kímélje meg életüket és tisztességesen nevelje fel őket, illetve a maga számára tisztességes temetést kért a pasától. A „tűzszünetet” kihasználva Szondi többi török foglyot levágatta és összegyűjtötte a várban található javakat és a várudvarban nagy máglyát rakva elégette azokat. A még életben maradt lovakat és marhákat is az udvarra terelte és leölette valamennyit, hogy azokon ne ülhessen az ellen, azokból ne lakjon jól az oszmán. A vár udvarán rakott hatalmas máglya mindent felemésztett, ami török kézre kerülhetett volna.
Az ostrommal kapcsolatosan kevéssé ismert, hogy a felvidéki hadak osztrák származású parancsnoka, Erasmus von Teufel a közelben tanyázott és akár Szondiék segítségére is siethetett volna. A Drégelytől körülbelül 40 kilométerre található Léván gyülekezett a felmentő sereg. Mivel igen lassan gyűlt össze Teuffel hada, ezért a parancsnok embereket küldött, hogy a Drégelyhez közeli magaslatokon jelzőtüzeket gyújtsanak, ezzel akarta tartani a vár védőiben a lelket, mintegy megvezetve őket, hogy tartsanak ki, mert érkezik a felmentés. Talán Szondiék mártírhalála is elkerülhető lett volna, ha Teuffel a segítségükre siet és hátba támadja a törököt. Bár a főkapitány tisztában volt vele, hogyha Drégely elesik, akkor azzal megnyílik az út a felvidéki bányavárosok felé, – ráadásul úgy, hogy az olasz, Pallavicini Sforza, valamint Győrből Ehrenreich (Honorius) Khunigsberg várkapitányok is jelezték, hogy csapataikkal csatlakoznának hozzá, így ebben az esetben elég erősek lettek volna a török megverésére – mégsem vállalta a küzdelmet és a közelből karba tett kézzel nézte végig Drégely várának elestét.
Az utolsó napon, július 9-én a törökök már a végső rohamra készülődtek. Szondi az összeomlott kaputoronynál várta vitézeivel a támadókat. Ali 12 ezres serege valósággal elözönlötte a rommá lett erősséget, a falakra ezrek kapaszkodtak fel, a magyar hősök pedig az utolsó leheletükig küzdöttek. Szondi a résekhez és a falakhoz osztotta szét embereit, miközben ő a legbátrabbakkal a kapuhoz rohant. „Menjünk a másvilágra, de egy-két törököt mindenikünk vigyen!” – írja Mikszáth Kálmán a drégelyi ostromról szóló gyűjtésében.
Maga Szondi több sebből vérezve még akkor is tovább harcolt, amikor egy golyó a térdét találta. Az iszonyatos fájdalom ellenére is oroszlánként küzdött, fél térdre rogyva is vágta az ellent és jobbra-balra még osztogatta a sebeket. Hihetetlen erejét és elszántáságát még Ali, a kegyetlen hódító és oszmán tisztjei is elismeréssel nézték. Drégely hősei az ostrom negyedik napján, az Úr 1552. július hó 9-én este mind egy szálig elestek, de nem adták olcsón az életüket. Miközben a „Jézus!” kiáltás már csak egyre halkabban hallatszott, helyét egyre inkább az „Allah!” töltötte ki, a nap végére már nem lehetett magyar szót hallani a hegyen, estére csend honolt a várban, amin immáron török zászló lengedezett.
A kegyetlen küzdelemben az oszmán had szinte teljes mértékben elpusztította a drégelyi erődöt, amit így már nem is érte meg nekik helyreállítani. A rommá lőtt várban a későbbiek folyamán csak egy jelképes őrséget hagytak, helyette később Drégely település temploma körül építettek egy kétezer lovas befogadására is alkalmas palánkvárat.
146 csillag ragyog Drégelypalánk felett az égen – avagy mit tudunk a vár védőiről…
„Sok hős halott, de céltalan egy sem!
Részlet az Őseink útján című rockopera II. rész 8. A felhőkön túl (Szondy és Zoltai) című fejezetéből, (zene: Pálmai Krisztián, szöveg: Hommer László)
Jel a jövőnek, nem emlék csupán.
Örök hálával szívébe vési
s fohászt mond értünk minden unokánk.”
Drégely várát hiába védték a legbátrabb magyar végvári hősök közül sokan, sajnos a gyenge falazatú erődítményt nem lehetett sokáig megtartani. Így is csoda, hogy 4 napig sikerült megvédeni az erősséget! A védők elszántsága és helytállása meglepte a törököket is. Bár a vár védői a megfutamodás helyett a biztos halált választották, mégis július 6-a és 9-e között több oszmán támadást is visszaverve jelentős károkat okoztak az ellenségnek.
Szondi az ütközet előtt felkínálta a legénységnek, hogy aki nem szeretne odaveszni, az nyugodtan hagyja el a várat, – és bár lehet, hogy néhányan a családjukra gondolva kisétáltak a vár kapuján, – de a vicekapitányon, Bekefalusy Gergelyen kívül senkiről nem tudjuk, hogy otthagyta volna az erődöt. Ezért is mondhatjuk, hogy Drégely várának védői mindegyszálig a hősiesség megtestesítői, akik nyilvánvaló török túlerő és a biztos vereség ellenére is vállalták a küzdelmet.
Sajnos a védők közül név szerint keveset ismerünk, azt tudjuk, hogy Szondi várnagya az a Bekefalusy Gergely (a neve Békefalusi, Békefalusy, Békefalvy, Bekefalvy, Bekefalvay formákban is előfordul) volt, aki 1550-ben még az ipolysági erődben szolgált, négy lóval. Egy 1550. júliusi feljegyzés szerint az alkapitány neve Bekefalvay György, aki Drégelyen szolgál 6 lóval. Közismert azonban, hogy az ostromkor nem tartózkodott a várban, hogy pontosan miért, arról viszont több történet is elterjedt. Tinódi Lantos Sebestyén elbeszélése szerint, (mely a csata után 2 évvel íródott) Bekefalusi – nála a név ebben a formában szerepel – a török megérkezése előtt a házához „kikéredzett” és a „megszálláskoron el-kirekedött vala”, vagyis Tinódi szerint a vicekapitány az ostrom előtt meglátogatta a családját otthon, de a török megérkezése miatt a várba már nem tudott visszatérni. Egy másik mendemonda szerint az alkapitány felismerve a reménytelennek tűnő helyzetet az ostrom előtti éjszaka – állítólag a zsold ki nem fizetése miatt – gyáván elhagyta a várat.
A tényleges okra Sbardellati váci püspök egy a pozsonyi kamarának írt leveléből kapjuk meg a választ, melyben a püspök a drégelyi erősség számára tüzérek és „mindenféle hadi szerek” (lőpor, ólom és ágyúk) beszerzését sürgeti. Az iromány szerint Bekefalvay Gergely (ebben az írásban így) bár 1550 óta már alkapitányként tevékenykedik Drégelyen, de vele senki nem kötött erre vonatkozóan szabályszerű szerződést, így nem került rögzítésre az sem, hogy milyen alapon kell teljesítse szolgálatait. Sbardellati a vicekapitány viszonyának mihamarabbi rendezését sürgeti, hogy az nehogy nagyobb veszély esetén eltávozzon a várból. Azonban az ostrom idejéig nem szerződtek le vele és szolgálati viszonya sem került rendezésre, ezért ezzel mintegy ürügyet szolgáltattak Bekefalvaynak, aki a törökök közeledtére sürgősen távozott a várból, magára hagyva Szondit a védelem vezetésében. Ezek alapján kijelenthető, hogy a Tinódi által megénekelt verzió, miszerint távolléte alatt véletlenül szorult ki a várból nem valószínű, feltehetően szándékosan hagyta el a várat a kamara mulasztásának köszönhetően.
A várkapitány két hadnagya közül Zolthay János volt az egyik, akit szintén névről ismerünk. Őt sok helyen csak Zoltai hadnagyként vagy „jó Zoltaiként” említenek. Zolthayról úgy tudjuk, hogy az ostrom másnapján vesztette életét, amikor a török a kaputornyot lövette, és a torony leomlásakor többedmagával halt mártírhalált.
Egy 1545 és 1580 közötti időszakról szóló leírás szerint azonban még egy Zolthay is szolgált Drégely várában, mégpedig Zolthay Lőrincz, aki 1546 és 1551 között Érsekújvár kapitánya volt, de a forrás szerint 1552-ben, mint Szondi György másik hadnagya jelen volt az ütközetkor. Ha ez valóban így volt, akkor feltehetőleg a két Zolthay hadnagy testvér, de legalábbis egymás rokona lehetett.
A drégelyi helyőrségben szép számmal találunk drégelyieket és állítólag dejtáriakat is. A vár környéke a drégelyi érseki uradalomhoz tartozott, ezért is valószínűsíthető, hogy az 1545 és 1550 közötti 81 fő várvédő többsége az uradalomhoz tartozó településekről került ki, elsősorban Drégelyről, de nem elképzelhetetlen, hogy akár a közeli Dejtárról is, melyet az ottlakók későbbi elbeszélései támasztanak alá.
Az őrség létszáma az ostromot megelőzően némileg emelkedett, amikor a korabeli feljegyzések szerint Selmecbánya 26 puskás polgári katonát, illetve a király további 40 gyalogos zsoldost küldött Szondi segítségére. Így a helyi védők felvidéki polgárokkal és zsoldosokkal is kiegészültek, akik között már nem magyarok is előfordulhattak. Ugyan nem a védők sorát erősíti, de ismert még Márton pap neve, akiről úgy hírlik, hogy Szondi jó barátja volt, illetve az oroszfalusi (ma Nagyoroszi) papon kívül még a két kis apródlegény neve maradt fent.
Szondi két apródja – Sebestyén és Libárdy
„Szondi vitéz harcolt lelkesen,
Arany János: A két apród című befejezetlen verse
Drégel alatt nyugszik csöndesen;
Sírja felett kopján gyászlobogó, koszorú,
Kopja tövén két szép ifiú.”
Szondi a kilátástalan küzdelem közepette is fontosnak tartja, hogy a rábízott két ifjú életét minden körülmények között megmentse, így a pasa tárgyalásra vonatkozó ajánlatát kihasználva, Alihoz küldi a hadapródokat, hogy kímélje meg életüket és nevelje fel őket becsületes vitézekké. A két ifjú nevét Tinódi Lantos Sebestyén elbeszéléséből sem ismerjük meg, a híres krónikás csak „énökös apród”-ként említi őket, családnevük csak később derül ki, egy a budai pasa által 1556. december 30-ai keltezésű Krusich Jánosnak írt levélből. A pasa válaszából tudjuk meg a két fiú nevét, és azt is, hogy az apródok 4 évvel a drégelyi ostrom után még a török vezér udvarában élnek.
Krusich János, bányavidéki főkapitány (később Liptó vármegye főispánja) a levelek tanúsága szerint foglyul ejtette Szulejmán nógrádi bég Kuzon nevű szolgáját és az ő szabadon bocsátásáért egy a törökök fogságába esett úri gyerek elengedését kéri. Ali válaszában viszont azt írja, hogy nincs tudomása a keresett nemeslegényről, de cserébe a nála lévő két Szondi-apródot szívesen kicserélné a fogolyra. A pasa az alábbiakat írta válaszul: „(…) A hol pedig kegyelmed gyermek felől ír, az én nekem híremmel nincsen és nem tudom, micsoda gyermek; de kegyelmed írja meg, micsoda gyermek és ki neve és kinél vagyon és ha régen fogták, én arról is az kegyelmed barátságáért gondot viselek. Itt én nálam két gyermek vagyon deák, kiket Zondy Györgytől vettem el, egyiknek neve Libárdy és az másiknak Sebestyén, nem tudom, ha azok-e? (…)”
Hogy sor került-e így is a fogolycserére, arra később Pongrácz Lajos, Hont vármegyei alispán, a Szondi-album szerkesztője és Matunák Mihály is kereste a választ. Matunák erre vonatkozóan az alábbiakat jegyezte fel: „Mivel pedig Ali oly lojálisan viselkedett Krusich és a nagyorosziak iránt, kik Szulejimán nógrádi bégre panaszkodtak, hogy a béget elmozdította helyéről s Krusiichnak ajánlatot tett, hogy akár pénzért, akár fogolyért kiváltja Kuzont s tekintetbe véve azt, hogy Szondy két apródja hanti fiúk voltak, kiket Krusich hírből jól ismert szüleikkel együtt, miután 1550—53-i ban csábrági, utáni pedig korponai kapitány volt s Tinódi Sebestyén, az országos hírű lantos, a „Budai Ali basa históriájá”-ban megénekelte s országszerte várból-várba, táborról-táborra járván, kobzos énekével országos hírűekké és kedveltekké tette őket: azt hiszem, hogy az újabban fogságba esett gyermek mellett Krusich, miután Ali Szondynak volt apródjaira felkeltette figyelmét, ezeknek kiváltságát, vagy kicserélését buzgón szorgalmazta s fáradozásának meg volt a kellő eredménye, de velük többé nem találkozunk.”. A honti történész is csak feltételezi, hogy megtörténhetett a csere, és így sikerült a két apródot kimenekíteni Hadim Ali udvarából, de hogy később mi lett a sorsuk, azt sajnálatos módon nem tudjuk.
Jankó E. Vilmos (eredetileg Wilhelm Janko), osztrák származású katonai történetíró szerint a fiatal fiúk Szondi tulajdon gyermekei voltak, ami egy környékbeli legendára vezethető vissza, de ennek azonban semmi valóságalapja nincsen. Matunák Mihály kutatásaiból kiderül, hogy mindkét hadapród magyar nemesi fiú volt, „Libárdynak családja ugyanis gyakran említtetik a XVI. századbéli honfi családok között. Így 1579-ben Dibárdy János fordul elő (Hont vármegye jegyzőkönyve. H. 2011.), 1581-ben pedig id. Balogh Sebestyén felesége Dibárdy Orsolya és Móré Ambrus özvegye Dibárdy Piroska. Dibárdy Orbán leányai nevében egyeseket eltilt a honti Bori birtoknak megvételétől és Dibárdy Jánost az eladásától. Tehát a Libárdy család Boriban lakott. A másik apród Sebestyén is honfi lehetett, mert Drégely vára oly igénytelen, szerény és jelentéktelen hely volt, hogy a távolabbi vármegyék családjai, mindenütt közel lévén ily várak, nem igen küldték oda fiaikat apródoskodni.” – írja a történész. Földrajzi érdekesség, hogy a ma Erdélyben található Oláhszentmiklós település mellett található egy Libárdi puszta nevezetű hely, melyet még 1234-ben II. András király adományozott Kálmán királyfi ételkóstolójának, Demeter mesternek, később ezen a helyen vélik felfedezni Toldy Miklós várát is.
A Sebestyén nemesi családról csak később az 1659-es évben találkozhatunk, amikoris Sebestyén Mihály, neje Erzsébet és fiaik, Mihály és János I. Leopold királytól Bécsben megkapják a címeres nemeslevelet, melyet Bocskay István főispán hirdetett ki Zemplén vármegyében, Zemplén városában. A nemesi ranggal és a Sebestyén családdal 1725. december 25-én találkozhatunk újra, amikor is Bihar vármegye közgyűlésén Szegedy János saját nemesség igazolására mutatta fel a címeres nemeslevelet egy nemesi vizsgálat alkalmával. Sajnos a Sebestyén család korábbi története nem ismert.
A várhoz kapcsolódó legendák – A Varga-tó és a Leányárok története…
„Igy veszett el Drégely vára
Kőrösy László: Az áruló bünhődése (versrészlet, népmonda nyomán)
Gaz árulás folytával,
Igy veszett el hős Szondy is,
Kit dicsőit most a dal;
De a monda még fönnmaradt
A népségnek lelkében,
S a regélő hozzáteszi:
Az áruló igy veszszen!! –”
Drégely veszedelmét követően Szondi alakja a honti és nógrádi nép ajkán is tovább élt. Mikszáth Kálmán, a nagy palóc író összegyűjtötte a helyi mondákat, legendákat és megírta a magyar várak, köztük Drégely történetét is. A Magyarország lovagvárai című könyvében a tőle megszokott ízes, élvezetes módon meséli el a Szondi legendát. Az általa feljegyzett történet szerint a vár elestét nem a lehengerlő túlerő, hanem egy német varga árulása okozta.
A helyiek körében elterjedt elbeszélés szerint egy Nagyorosziban élő német varga felajánlkozott a pasánál, hogy megmutatja neki a vár gyengepontjait, amit lövetve könnyűszerrel bejuthat az erődítménybe. A Mikszáth által elmesélt történet szerint a varga apja ugyanis azon kőművesek közé tartozott, akik a harc előtt megerősítették a várat, amiknek „a faltörő kos, az ágyúgolyóbis” sem árthat, de egy helyen mégis olyan gyengére építették a falat, hogy azt akár egy óra alatt is tönkre lehet tenni – legalábbis ezt ígérte megfelelő jutalmazás fejében a varga. A legenda szerint a pasa az információért annyi aranyat ígért az árulónak amennyi a bőrébe fér.
Sikerült is megegyezniük. A német megjelölte a kapu fölötti tornyot, leírva annak gyengeségeit. Ali el is kezdte lövetni a megjelölt helyet, és a kapu fölötti torony hamarosan össze is dőlt, mint a kártyavár. A varga jelentkezett is a jussáért, és a budai pasa be is tartotta ígéretét, de nem úgy ahogyan az informátor képzelte. „Meg kell, hogy nyúzassalak, különben hogyan tudnám meg pontosan, mennyi arany fér a bőrödbe. Még betalálnálak csapni. Azt pedig nem akarom.” – meséli a történetet László Gyula, Széchenyi-díjas magyar régész-történész. A törökök agyonütötték az árulót, megnyúzták és annyi aranyat tettek a bőrébe, ami belefért, így küldték el a vargánénak Nagyorosziba. A legenda szerint miután a varga bőrét a csausz megtöltötte arannyal, testét lelökte a várhegyről az alatta található völgybe és otthagyták őt temetetlen. Később a vár alatt található mocsaras-tavas részt a helyiek el is nevezték Varga-tónak. Hogy a legenda igaz-e, azt nem tudhatjuk, – talán csak a ma is létező Varga-tó elnevezés lehet rá bizonyíték, – azonban jól mutatja a környékbeliek megbecsülését a hős várkapitány iránt, hogy az itt élők szerint a vitéz Szondit 12 ezres sereggel sem, csak árulással lehetett legyőzni.
Az 1950-es években Drégelypalánkon még egy balladát is ismertek az áruló vargáról, egy korabeli híradás szerint a falu legszélső házában élő, öreg Csizmadia Ferenc volt az, aki ünnepi alkalmakkor mindig előadta az erről szóló verset. Csizmadia bácsi elmondása szerint a verset fél évszázaddal korábban, még gyerekkorában tanulta egy Vinkovics nevű tanítótól, aki állítólag a 19. század végén maga állította össze a költeményt a fennmaradt népi hagyományokból. A balladának – melynek szerzője ismeretlen – sajnos csak egy versszaka maradt fenn:
„Aki mint e kapzsi varga,
Honfitársát is eladja,
Annak átkos tetemét még,
föld vadja tépje szét.”
Drégelypalánkon, a vár környékének földrajzi nevei közül szinte mindegyikhez kapcsolódik valamilyen Szondival vagy az ostrommal kapcsolatos történet. A falu határában található másik földrajzi nevezetesség, amely a Leányárok nevet viseli, a helyi história szerint onnan kapta a nevét, hogy a várból Szondi egy erre vezető titkos alagúton menekítette ki a nőket és a gyermekeket. A Jányárok regéjével Mikszáth művében is találkozhatunk, a palóc író ezt írja róla: Szondi „mihelyt az ellenség elérkeztét megtudta, összehivatta a várbeli asszonyokat, gyerekeket. – Ti pedig készülődjetek fel és hagyjátok el a várat, hogy semmi se legyen útban, hogy semmi se puhíthassa meg szíveinket. Szedték a cók-mókot asszonyok, gyerekek…”. A legendárium szerint a ma már csak árkos rész innen kapta a nevét.
A drégelyi várkapitány magánélete – Volt-e Szondinak családja?
A Szondi (vagy Szuhó) családról annyit tudunk, hogy feltehetőleg a Délvidékről menekültek északra a török támadások miatt, és álltak a Révay család szolgálatába. Így kerülhetett Szondi György Révay Ferenc udvarába, ahol később kitanulta a vitézséget.
A hős várvédő családjából rokoni szál szerint biztosan csak testvérét, Jakabot ismerjük, aki a várkapitány halála után levelet írt Ferdinánd királynak, bátyja hősi halálára hivatkozva királyi adományként birtokot vagy évjáradékot kérve tőle. Jakabot egy a királyi kamara által írt 1554. november 26-os levél circum spectusnak címzi, amit városi polgárokra használtak akkoriban. Miatta feltételezhető, hogy a Szondi csak később felvett név lehet, mert ő a levelekben Szondy alias Suhónak mondja magát. Ebből következtethetünk arra, hogy a család neve eredetileg Suhó (Szuhó) volt.
Matunák Mihály történész szerint Szondi nőtlen volt, és gyermekei sem voltak. Ezt a megállapítást abból vezeti le, hogy ha Szondinak lettek volna utódai, akkor Jakab testvére sem folyamodhatott volna a várkapitány „örökségéért”, mert az elsősorban fiait illette volna. Azonban Szilády Áron tisztázza a Jakab által írt levelet, ezzel meghagyva a lehetőségét, hogy Szondinak mégis lehetett családja. Szilády szerint ugyanis a drégelyi hős testvére nem örökségért folyamodott, hanem segítséget kért a királytól, hogy a „hősi halállal kimúlt testvére érdemeiért könyörüljön rajta”. Ferdinánd meg is hallgatja Jakab kérését és 100 forint évdíjat rendel el számára, jutalmul Szondi hősies helytállásáért.
A drégelyi ütközet után 232 évvel (körülbelül 4-5 emberöltővel), 1784-ben Szabó János, nagyfödémesi plébános a falu plébániájának História Domusában Szondira és Drégelyre vonatkozóan is lejegyzett néhány érdekességet, ezek szerint Szondi György igenis nős volt. A plébános azt is tudni véli, hogy a várkapitány feleségét a drégelyi erősségben egy áruló, úgynevezett Apaffy szúrja le. Ráadásul a leírás szerint Szondinak egy hét éves kisfia is volt, akit állítólag maga az apa küldött a másvilágra, hogy a vár eleste után ne kerüljön török kézre. A különös történetet Szabó János Drégelyen járva Bartalóczky József érsekvadkerti esperestől hallotta, aki állítása szerint a nagyoroszi anyakönyvben még látta Márton pap kézírását, mellyel bejegyezte ezt a valós eseményt.
A történelem folyamán később azonban többször találkozhatunk még a Szondy családnévvel, sőt később még egy nemesi családdal is, hogy ezek milyen rokoni kapcsolatban állnak Szondi Györggyel az egyelőre nem ismert. 1627-ben például felmerül Szondy Jakab neve, aki a Komárom vármegyei Martos helységben állítólag a Szondy-örökség felét örökáron adja el Bóka Jánosnak. Az örökáron eladott részbirtok ténye a nemesi származás mellett szóló kétségbevonhatatlan bizonyíték. Róla Nagy Iván 1863-ban megjelent könyvében azt feltételei, hogy Szondi György fia vagy unokája lehetett. De a keresztnevéből kiindulva nem elképzelhetetlen az sem, hogy öccse Jakab egyik leszármazottja lehet.
Egy 1553. április 7-én kelt levél szerint, – melyet a király írt Grazból a pozsonyi kamarának, – Szondi örökösei a királyhoz folyamodtak, hogy fizesse ki nekik azt a három havi zsoldot, mellyel még adósa maradt. A király rendkívül hálás volt Szondi az országnak tett szolgálatáért és a kereszténység védelméért feláldozott életéért, ezért elrendelte, hogy a hátralékot haladéktalanul fizessék ki, és azt is meghagyta a kamarának, hogy ezt haladéktalanul tegyék meg, ne kelljen őket még egyszer sürgetnie. Hogy kik voltak ezek az örökösök az a királyi rendeletből sajnos nem derül ki. Acsády Ignácz szerint kétségtelen, hogy az örökösök nem Szondi özvegye vagy gyermekei, hanem oldalági rokonok, talán Szondi sógorai lehettek.
(Paulus Zondi, aki másutt latinul Paulus Zondinus néven is előfordul)
Szondi György feltehetően rokona lehetett Szondy Pál, esztergomi és zágrábi prépost is, aki nevét szintén Zondinak írja. A későbbi római katolikus püspökről tudjuk, hogy 1495 körül Szondon született, 1519-től a bácsi káptalan őrkanonokja, 1524-től Rómában tanult, 1533-ban már esztergomi kanonok és szenttamási prépost. Ismert, hogy a pápai udvarban VII. Kelemen és III. Pál pápáknál ő eszközölte ki Szapolyai János király elismertetését. 1538-ban kinevezték címzetes rosoni (rozoni) püspöknek, majd Erdődi Simon zágrábi püspök mellé segédpüspöknek, ahol stallumát el is foglalta, de visszatért Rómába. Már 1537-ben kezdeményezte, de csak 1553-ban váltotta valóra azt elképzelését, hogy Bolognában megalakuljon a Collegium Hungarico-Illiricum, ahol 3 magyar és 3 horvát papjelölt tanulhatott. 1555-1556-ig tevékenykedett Rómában. 1595-ben halt meg. A közös név mellett a Szond helységbeli születés miatt is elképzelhető, hogy Szondi közeli rokona lehetett, de ezt a későbbi források sem tudták megerősíteni.
A későbbiek folyamán Szabolcs vármegyében találkozhatunk a Szondy családdal, mely nemesi címet visel. 1619-ben Szondy Máthé II. Ferdinád királytól kap címeres nemeslevelet, amelyet később, 1863-ban egy utóda, Szondy Imre, Arad megyei kis-peregi lelkész őriz. A Szondy-címeren a pajzs kék udvarában két, hátsó lábaikon álló oroszlán áll egymással szemben, első lábaikkal pedig egy kivont pallost tartanak, hegyével fölfelé, a pajzs feletti sisak koronájából szintén két oroszlán emelkedik fel, első lábaikkal kivont karddal. Hogy élnek-e napjainkban a jeles hősnek leszármazottai, vagy rokonai arról semmi biztosat nem tudunk, azonban annyi bizonyos, hogy a Szondi/Szondy név nem tűnt el, azt ma is sokan viselik.
Szondi György „faluja” és egykori háza
A szájhagyomány szerint a Drégelypalánktól mintegy 10-12 kilométerre található Dejtáron volt Szondi György háza. A dejtáriak ugyanis tudni vélik azt is, hogy hol állt a várkapitány háza pontosan és mesélik annak történetét is. A helyiek még ma is mutogatják az egykori Szondi-ház helyét, aminek pincéjéből a szóbeszéd szerint alagút is vezetett a drégelyi várba. A história szerint a ház földszintes, barokkizált, boltozott szobás épület volt. A Magyar városok és vármegyék monográfiájában Dejtárról azt írják, hogy az itt található régi érseki kastély a legenda szerint Szondy Györgynek szolgált lakásul.
Sinkó Ferenc, felvidéki író Dejtárt egyenesen Szondi György falujának nevezi. A faluról és Szondiról az alábbiakat jegyzi meg: „A dejtári nép értékes ősi magyar fajta. Történelme Drégely várához kapcsolja. A községben lakott Szondi György, mielőtt a vár parancsnoka lett. A hagyomány szerint a mostani tanácsház lett volna a háza. Temploma 1731 óta van. A mostani 1810- ben épült, Drégelyvár köveiből.” Az említett tanácsház, – mely 1950 után vált csak a tanácsszerv hivatalává, – a török hódoltság után az esztergomi érsekség tulajdonát képezte, ma a dejtári önkormányzat épülete. Szombathy Viktor író is lejegyzi az Északi hegyek ölelésében című könyvében, hogy Dejtár község (érseki) „kastélyának alapjaiban valahol benne kell lenniük a Szondi-ház alapjainak”.
1952-ben, az akkor 87 éves Bacsa András, „Dejtár legöregebb embere” állítása szerint elég jól ismerte a „Szondy-házat”, amelynek már csak a helyét tudta megmutatni, „Alagút vezetett a ház pincéjéből a várba, erre közlekedtek Szondy futárai…” – mesélte a Szabad Nép tanúsága szerint András bácsi.
Bár az egykori házat a várral összekötő alagút létezésére semmilyen közvetlen vagy közvetett bizonyíték nincsen, az nem kizárható, hogy a várkapitány valóban élhetett Dejtáron. A gyermekkorát Dejtáron töltő újságíró, Szilárd János 1931-es cikkében azt írja a faluról, hogy „Itt lakott hajdanában Szondy György, Drégely várának vitéz kapitánya és az ódon primaciális kúria, melyből nemcsak az esztergomi hercegérsek kiterjedt uradalmainak, de a drégelyi hadinépnek az ügyeit is intézték egykoron, még ma is őrzi emlékét öles falaival és homályba borult boltíves szobáival. Nem tudom, a drégelyi hős keserű lelke azóta megnyugodott-e már, de az én gyermekkoromban a sötét boltívek alatt még lehetett hallani éjféli óraütéskor a dunyha alól, amint döngő lépésekkel jár-kel a sarkantyus csizmájában és a kardját csörgeti …”
Szilárd 10 évvel később, Dejtáron járva, így írja le a házat: „Óh, ez alatt a harmincöt év alatt hányszor láttam már a régi templomtornyot, aztán a régi primaciális kúriát, az ambitust a fehér oszlopokkal, a fehér oszlopokat a dús vadszőlővel, aztán elöl, az udvaron, a gyeptéglás kör közepén a kána indikákat és hátul, a virágoskertben a rózsakarókat s rajtuk a szikrázó üveggömböket és mindezek közül a vakolatját szüntelenül hullató vastag és elvénhedt kőfalat, mely mögött egykor Szondi György hercegprímási tiszttartó s mint ilyen, Drégely várának vitéz kapitánya csörgette sarkantyúját s köszörülte a fringiáját, mielőtt a kontyos pogány hadakkal megütközni s meghalni indult volna…”
Valami alapja biztosan kell legyen a legendának, ha ennyire mélyen él a dejtáriak emlékezetében a Szondi-ház… Azt tudjuk, hogy a várkapitány 1545-ben került a drégelyi vár élére, logikusan hangzik, hogy az ezt követő esztendőkben az erődítmény közelében keresett magának szálláshelyet, így az érseki uradalomhoz tartozó Dejtár is számításba jöhetett, amely Drégelytől két falura, a vártól mintegy 17 km-re található.
A vitéz kapitány temetése és sírjának helye
„Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére?
Kölcsey Ferenc: Drégel című verse (részlet)
Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél?
Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály leng
Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett.”
Szondi György haláláról a kortárs krónikás, Istvánffy Miklós így számolt be: „…Szondi az elsők közt ádázul harcol, de amikor nagy erővel betörtek a janicsárok, térdét egy nagy golyóval átlövik. A másik, ép térdére rogy, s mégsem hagyja abba a harcot. Midőn azonban fején és mellén számos golyó éri, hirtelen összeesik. Levágott fejét Alihoz viszik, melyet testével együtt a vár közelében lévő hegyen, katonai temetést rendezve neki, eltemettetett. Sírjára tették lándzsáját és zászlaját, tanúsítva, hogy bátran harcolva, becsülettel és dicsőn halt meg a hazáért, mert a vitézséget még az ellenség is dicsérendőnek és dicsőségesnek tartja…”. A várkapitány hősies magatartása és vasakarata még az ellenséges törökökben is hatalmas tiszteletet és elismerést váltott ki, ezért Hádim Ali budai pasa díszes pompával temette el Szondit.
A drégelyi várvédő hihetetlen erejét és elszántságát a küzdelem közben még az oszmán tisztek is elismeréssel nézték, még a kegyetlen hódító, Ali is meghatódott Szondi és vitézei hősiességén. A budai pasa az ütközet után díszszemlére tette a várvédő levágott fejét, de ezt követően tartotta szavát, és tisztességes temetést biztosított Szondinak és zászlós kópiával hantolta el hősünket.
A híres 16. századi történetíró, Tinódi Lantos Sebestyén nemcsak az ostromról és a vár bevételéről tudósított, hanem a temetés körülményeit és a katonai tiszteletadást is részletesen leírja: „Jó Drégelnek vára lőn basa kezébe, / Szondinak az testét vivék eleibe, / Fejét keresteté, az testhözviteté, / Mint oly vitéz embört nagy szépen temetteté.”. Még azt is megtudhatjuk a beszámolóból, hogy „Feje felé írott kopját feltétete.”
Egy adoma szerint a győztes csata után lakomát ültek a törökök, Ali sátrában is sokan gyűltek össze mulatni. A dínomdánom közepette a pasa kitalálta, hogy hozzák elé a két Szondi-apródot, hogy daloljanak valami éneket az ő vitézségéről és az oszmánok diadaláról, de a szolgák hiába keresték őket, sehol sem lettek meg. Először azt hitték, hogy megszöktek, de később Szondi sírjánál akadtak rájuk. Az ifjak siratták a várkapitányt és imádkoztak érte. Később pedig jó dalnokok módjára énekeltek a drégelyi hősök vitézségéről, valamint Szondi bátorságáról és hazaszeretetéről. Kezükben lanttal kisérték éneküket. Hiába mondták el török katonák nekik, hogy Ali hívatja őket, de ők erre nem is feleltek, csak énekeltek tovább, meggyászolva elhalt urukat. A csauszok elmesélték a török vezérnek a látottakat, aki ismét szólította őket. A történet szerint az apródok erre sem feleltek, még mindig tovább gyászolták Szondit. Hadim Ali pasa azonban nem büntette meg ezért őket, pont ellenkezőleg, nagyon tetszett neki, hogy a két fiú ennyire hűséges gazdájához, hogy még halála után is szolgálja őt.
Az örök kérdés azonban, amire a mai napig nem kaptunk választ: hol van Szondi György sírja? Amit az elbeszélések alapján biztosan tudunk, hogy Ali egy, a várral szemközti dombra temette el Szondit. Az egyik monda szerint a sírhant a várhegytől keletre, a vasúti sínek fölé emelkedő 271 méter magas Aranygomb-hegyen található. A domb egy itt fellelt arany gombról kapta a nevét, amely a szájhagyomány szerint Szondi Györgyé lehetett. A 19. századi kutatások viszont a Drégelypalánk fölötti Babat-hegyre fókuszáltak, a korabeli történészek és régészek szerint valószínűbb, hogy inkább erre található a hős sírja, ezért is építették fel erre a dombra 1884-ben Lippert József tervei alapján a Szondiról elnevezett kápolnát, benne a várkapitány 3 méteres szobrával. Azonban hiába a sok keresés-kutatás sajnos a sír a mai napig nem került elő.
Szondi György példamutatása Zrínyi Miklósra és Dobó Istvánra is hatással volt
Hol van a bérc, és a vár fölette,
Kölcsey Ferenc: Zrínyi dala (részlet) – Kölcsey is felfedezte a Zrínyi és Szondi közti párhuzamot…
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?
Drégely várának hős védői vitézségből, bátorságból és hazaszeretetből is példát mutattak a világnak. Szondi maroknyi seregével a lehengerlő túlerőben lévő szultáni hadakkal szemben is felvette a harcot, és napokig tartotta a várat és végül, amikor már lehetetlennek tűnt a harc, kirohant a várból és utolsó csepp véréig harcolt. Így lett Drégely a török kor egyik legismertebb vára, valamint a katonai önfeláldozás fontos emlékhelye, a várvédő hősök 1552-es helytállása és a Hazáért való önfeláldozása pedig örök példa a magyarságnak. A vár megérdemelten vált a nemzeti örökség részévé, illetve történelmi és nemzeti emlékhellyé.
Szondi és a várvédő hősök példája azonban korántsem szolgált a környékbeli végváraknak például, ugyanis Drégely eleste után a nála sokkalta nagyobb városok, mint Ipolyság, Balassagyarmat, Szécsény védői mind-mind gyáván megfutamodtak, a várakat a török szabad martalékául otthagyva. Viszont – azt már Horváth Jenő történész kutatásaiból tudjuk, hogy – Eger hős várvédőjére, Dobó Istvánra és a szigetvári hősre, Zrínyi Miklósra – akinek története egészen hasonlóan alakult Szondiéhoz – igen is nagy hatással volt, küzdelmeikhez mindketten merítettek erőt a drégelyi hősök példamutatásából.
A Szondi-hőskultuszt a kortárs Tinódi az ostrom után 2 évvel írott művével teremti meg, a máig élő hagyományt később többek között olyan nagy nevek öregbítik, mint a koszorús költő, Arany János, vagy a Himnusz szerzője, Kölcsey Ferenc. Kölcsey, aki több verset is írt Szondiról, a Zrínyi dala című művében összekapcsolja Zrínyi Miklós és Szondy György tragikusságát, és párhuzamot von történeteik között. Később bebizonyításra is kerül, hogy Kölcsey felvetése nem volt alaptalan, ugyanis a drégelyi ostrom után 14 évvel később zajló szigetvári ütközetben Zrínyi Miklós példaként tekint Szondiék hősies önfeláldozására, ráadásul a két csata „forgatókönyve” is nagyon hasonlóan zajlott le.
„A nemzeti gyász szomorú éveiben, amely a mohácsi vész után szakadt a hazára, három halhatatlan hőse támadt a hazának, akik az önfeláldozás, katonai becsület és honszerelem vértanúi. Zrínyi, Losonczi és Szondi volt e három nemzeti hős, akik közül elsőnek Szondi György esett el olyan rozzant váracs védelmében, amelyet ezernyi őrséggel és ágyukkal se védhetett volna sokáig.” – írja a Pesti Hírlap 1902-ben.
Szondi György és hős társainak nemes önfeláldozása gyümölcseit két hónappal később Egerben és 14 évvel később Szigetváron meg is hozta. Ha a temesvári kapitány, Losonczi István példája arra intette az egrieket és a szigetváriakat, hogy nem szabad hinni a török szabad elvonulásra vonatkozó ígéreteinek, akkor Szondiék példája és halálmegvető bátorsága döntő befolyást gyakorolt mind az egri várvédők, mind 1566-ban Zrínyi Miklós magatartására.
Szondi és a hős várvédők emlékezete
„Másé már a mező, csak a vár Szondié;
Erdélyi János: Szondi Drégelben (versrészlet)
Egy út van előtte még: – az egek felé.”
Szondi György hőstette és a történetéről szóló Arany ballada Drégely várát ország-világ előtt ismertté tette. A nemzeti hőst elég hamar szárnyaira vette a költészet. Legelsőként, Tinódi-Lantos Sebestyén vándor lantos énekelte meg a drégelyi ostrom történetét, majd a másik kortárs, Istvánffy Miklós magyar históriájában írta meg Drégely veszedelmét. Később, 1783-ban Pozsonyban szomorújáték jelent meg a várkapitány hőstetteiről „Georg Szondy” címmel. A Szondi-hagyományok ápolásának azonban a 19. században kerekedett igazán szép kultusza, a drégelyi várkapitány története a kor legnagyobb költőit ihlette meg. Verset és balladát írt róla többek között Kölcsey Ferenc, Erdélyi János, Czuczor Gergely és Arany János (aki a Szondy Emlékbizottság tagja is volt) is.
De nem csak írók és költők, hanem prímások, érsekek, sőt egész Hont (később pedig Nógrád) vármegye lerótta tiszteletét Szondi előtt. Simor János hercegprímás 1885-ben a Drégelypalánk feletti Babat-hegyen díszes kápolnát építtetett, melynek költségeit is magára vállalta. A kápolnában Szondinak emlékszobrot is állítottak, de készült a korban Szondi-emlékérem, emlékzászló, emlékserleg és egy emlékalbum is. A 20. században sem merült feledésbe a drégelyi hős, 1982-ben Kő Pál szobrászművész készítette el Szondi jelképes szarkofágját, majd pedig 2004-ben a várnál felállítása került Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrász Szondi-emlékfala. Drégelypalánkon ma megannyi intézmény és szervezet, a két egykori vármegyeszékhelyen Ipolyságon és Balassagyarmaton gimnázium és szakközép iskola viseli Szondi György nevét.
Szondi György halhatatlansága
„Dicső halála halhatatlan emlék:
Sajó Sándor: Drégelyi ének (részlet)
Ne gyászold sorsát, ünnepeljed őt!
Omló vérével írván honszerelmét
Szentté avatta ezt a bérctetőt.
Honszeretetnek templomában állsz itt,
Oltárkép benne Szondy szelleme,
Hős név, mely él és szerteszét sugárzik
S egy hőskor éled benne és vele.”
A vár védőinek dicsőséges példája ma is messzi ragyogó fénnyel világít és ad a mindenkor magyarjai számára örök példamutatást, tanítva fiataljainkat arra, hogyan kell élni és harcolni a magyar függetlenségért és szabadságért. Bár az erősség elesett, a védők helytállása mégsem volt hiábavaló, mert a végvári vitézek mártírhalála által vált Drégely az önfeláldozás és a hazaszeretet szimbólumává.
Bátran kijelenthetjük, hogy ha 1552-ben Szondi György – a többi Hont és Nógrád vármegyei település példáját követve – nem vállalja a küzdelmet és elmenekül Drégely várából, akkor ma már a neve régen feledésbe merült volna, de a hős kapitányt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy gyáván otthagyja a várat! Ő a királynak, a hazának és a Jóistennek tett esküjét betartva a lehengerlő túlerővel szemben is vállalta a küzdelmet.
Szondi György az utókor emlékezetében a helytállás és a kötelességteljesítés örök példaképe, hiszen nála nemesebb és merészebb önfeláldozásra csak kevesen vállalkoztak történelemünk során. Szondi hősi halála és helytállása már a török hódítások katonai kudarcokkal teli korszakában a bátorság és a hazaszeretet példájává vált. Így, ha nem is közvetlenül, de hozzájárult az egri várvédők 1552-es sikeréhez és később erőt adott a szigetvári vitézeknek is. Drégely védőinek küzdelme pislákoló reménysugár volt egy kilátástalannak tűnő korban, Szondiék példamutatása a későbbi századokban is dicsőségek tettekre lelkesíti nemzetünk.
Drégely várának heroikus, világtörténelmen is átsugárzó históriájára ma is büszkén emlékezünk. A várkapitány és Drégelyvár védői legendába illő hősiességükkel és küzdelmükkel az önfeláldozó honszeretet legigazabb példáját adták mind kortársaiknak, mind az évszázadokkal később élő utódoknak. Kevés falunak és városnak van olyan történelmi hőse, kinek neve évszázadok múltán is tovább él, azonban Drégelyért és a hazáért vérét ontó Szondi György neve örökké fennmarad.
Írta: Bálint József
A szerző írásai:
Legyen Drégelypalánk a leghősiesebb falu – Communitas Invicta
Elfeledett helyek és történetek, avagy Drégelypalánk kevésbé ismert oldala
Drégelypalánk – A falu, melynek két vára is volt…
Nagybajuszú törökök leszármazottai: a drégelypalánki Csószák
Az egykori drégelypalánki álló Szondi-szobor története
Ki volt Szondi György, Drégely várának kapitánya?
Legyen ismét álló Szondi-szobor Drégelypalánkon!