Magyarságunk hungarikumunk

G. Nagy Lilla Imola interjú

G. Nagy Lilla Imola interjú

Itt jársz: Kezdőlap » Magyarságunk Hungarikumunk » G. Nagy Lilla Imola interjú

A történet akár egy lehetne a népmeséinkből. A “legkisebb lány” Püspökladányból elindult világot látni, meghódította a fényűző és csillogó nagyvilágot. Modellként Milánóban élt és a szélrózsa minden irányában járt. Mindene megvolt, amiről sokak álmodnak, ő mégis hazatért és azt érezte, hogy ott kell segítenie, ahol a legnagyobb a szükség. Megírta a Délvidék titkai. Mit ér az ember, ha magyar? című könyvét, és jelenleg új könyvének megjelenésén dolgozik G. Nagy Lilla Imola.

G. Nagy Lilla Imola írónő első - a Délvidék titkai. Mit ér az ember, ha magyar? - című könyvével
G. Nagy Lilla Imola írónő első – a Délvidék titkai. Mit ér az ember, ha magyar? – című könyvével

Magyarságunk Hungarikumunk: Szeretettel köszöntelek Lilla! A legtöbben elképzelni sem tudjuk milyen is valójában a divatvilág, amit önszántadból hagytál a hátad mögött. Milyen életed volt modellként?

G. Nagy Lilla Imola: Én is szeretettel köszöntöm az olvasókat. A divatvilágot röviden milliárdos koldusok világának nevezném. Mára már nagyon megváltozott a modell szakma. Amikor én dolgozni kezdtem, a nőket nőies ruhába, a férfiakat pedig férfinak öltöztették a cégek. Amit ma látok a bemutatókon, az nagyon elkeserít. Többek között emiatt is hagytam abba ezt a munkát, mert nem értek egyet azzal, hogy beteges és nem létező képet alakítanak ki a fiatalok fejében. Az amúgy is csontsovány testemet folyton még vékonyabbra retusálták. Kamaszként ezek a dolgok még nem tudatosultak bennem, de ahogy telt az idő egyre inkább úgy éreztem, hogy ezzel olyasmihez járulok hozzá, ami sok kislány életét veszélyezteti. Persze nem gondolom, hogy az én személyes döntésem bármin is változtatna, de ha már a legnagyobb cégek milliókat fizettek azért, hogy az arcommal termékeiket és egy olyan világot reklámozzanak, amely csak a külsőségeket tartja fontosnak én úgy döntöttem, valami egészen másra „használnám” ezt az adottságomat. Valami olyasmire, ami a fiatalokban nem szorongást, hanem jó érzéseket kelt. A munkásságommal arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy a lelki élet inkább hozzájárul ahhoz, hogy boldogok lehessünk, mint bármely cipő, táska vagy autó. Ha az ember a saját útját megtalálja, csodálatos dolgok történnek az életében. Még akkor is, ha ez az út a világtrenddel teljesen ellenkező irányú. Nagyon fontos, hogy ne a mások által szépnek és jónak látott életet éljük. Bár abban is biztos vagyok, hogy ha ugyanezt a kérdés feltennéd ezer modellnek, 999 teljesen más választ adna a csillogó élettel kapcsolatban, hisz a legszebb helyeken, a legjobb éttermekben, hotelekben, szórakozóhelyeken jártam, és hát valljuk be egy fiatalnak ma ezek a legnagyobb álmai. Én éppen ezért lettem író, mert teljesen más vagyok, mint a körülöttem élő emberek. A fotózásokon is folyton csak azt kérdezték miért olvasok ennyit. És pontosan ez az, amivel én adni tudok. Ezért fontos, hogy mindenki megtalálja magában azt, amiben ő más, ez vezeti el a valódi hivatásához, amiért ide született.

G. Nagy Lilla Imola egy bemutatón a toszkánai Forte dei Marmiban

MH: Ha a fenti fotót látod, milyen érzések, emlékek jutnak az eszedbe?

Lilla: Azért maradt meg bennem különösen ez az egy bemutató, ami Toszkánában, Forte dei Marmiban volt, mert az ékszerek értéke miatt még a mosdóba is biztonsági őrök kísértek minket. A szervezők napokig dolgoztak azon, hogy minden a legjobb legyen. Híres énekesek adtak koncertet, a legjobb szakácsok gondoskodtak az ételről, de ami engem megdöbbentett, hogy a különböző országokból érkező gazdagabbnál gazdagabb emberek arcán a bemutató estjén egyetlen egy mosolyt sem láttam, pedig minden ékszer elfogyott.

Hiszem, hogy lelkünk szava az Isten szava bennük, mely megmutatja, hogy merre rendelte mennünk.

MH: Amikor ráébredtél, hogy rád valami egészen más út vár, akkor mi adott erőt és bátorságot, hogy otthagyd, amiben jó voltál, azt ami addig az egzisztenciádat jelentette?

Lilla: Ez nagyon jó kérdés, mert folyton ezzel a problémával találkozom a környezetemben. A legtöbbekben már megfogalmazódott a boldogtalanságuk oka és az igény a változásra, de mégsem mernek lépni. Amikor az emberben bármivel kapcsolatban megjelennek érzések, azokra oda kell figyelni. Nagyon fontos jelek ezek. Hiszem, hogy lelkünk szava az Isten szava bennük, mely megmutatja, hogy merre rendelte mennünk. (Azt hiszem, ezt Magyar Adorján könyvében olvastam.) Sajnos nagyon kevesen mernek nyitni az ismeretlen felé. Én hiszek abban, hogy valahol mélyen a lelkünkben előre érezzük, milyen út vár ránk ebben az életben. Én több olyan állásajánlatot utasítottam vissza Olaszországban, ami anyagi szempontból őrültségnek tűnhet, s amikor a modellkedést hirtelen abbahagytam, egyre magasabb összegeket kínáltak a cégek, akikkel korábban dolgoztam. De nem volt visszaút. Olasz ismerőseim értetlenül álltak a döntésem előtt, hogy hazaköltözöm. Valahogy ezt visszalépésnek látták, de én biztosan tudtam, hogy itt kell lennem Magyarországon, csak még azt nem, hogy miért. Tehát a kérdésedre választ adva bátorságomat az adta, hogy komolyan feltettem a kérdést, örömöt okoz-e az az élet, amelyet élek, vagy csak a mások által szépnek látott világot én is jónak hazudom magamnak. Nehéz őszintének lenni, amikor ekkora változás előtt áll az ember. Szeretem Olaszországot, de legfeljebb könyvbemutatók miatt mennék vissza most már. Rövidtávú terveim között szerepel is ez a lehetőség. Az élet hihetetlen gyorsasággal röpül el felettünk, és aki hazudik magának, és nem a saját útját járja, az a legcsodálatosabb dolgokat szalasztja el az életben.

MH: Amíg az írási szándék még nem körvonalazódott számodra, milyen cél volt előtted miután Délvidékre költöztél?

Lilla: Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy a korábbi életemet nem tudom folytatni. De tudtam azt is, hogy ha tizennyolc évesen Olaszországban egyedül felépítettem magamnak egy életet, akkor máshol sem lesz gond. Soha nem a könnyebb utat választottam; mikor nem kerestem még elég pénzt modellként, dolgoztam egy nyomdában Olaszországban. Volt, hogy New Yorkban egy wine barban kerestem a kenyérre valót. Olaszt tanítottam, fordítottam és amíg az első könyvem megszületett turkálót nyitottam, hogy legyen időm az írásra. Budapestről hordtam autóval a használt ruhákat, melyeket pillanatok alatt el is adtam. Soha nem volt könnyű életem, de én választottam magamnak ezt az utat, és hiszem, hogy a nehézségek azok, amik hihetetlenül megerősítettek engem. Bárhol és bármikor a nulláról újra tudnám kezdeni az életemet, de úgy érzem, hogy a sok utazás után Délvidéken otthonra leltem. Az egyetlen, de igen-igen fontos dolog, melyben az írás különbözik korábbi munkáimtól, hogy általában elég hamar elhagy a lelkesedésem, mikor új dolgokba fogok. Az írással viszont három éve lassan ugyanott vagyok. Megszállott lettem. És nyomaszt, ha nem csinálom.

MH: Hogy sikerült a beilleszkedés? Hogyan fogadtak téged a délvidéki magyarok és szerbek? S persze áruld el azt is, hogy benned milyen kép alakult ki!

Lilla: Voltak nehézségeim, mivel szerbül nem beszélek. De a fiatalok egyre többen tudnak már angolul is. Soha nem volt személyes problémám a szerbekkel, a magyarok pedig nagyon nagy szeretettel fogadtak. Főként a könyvem megjelenése után. A mai napig van, hogy valaki odajön az utcán és megölel, mert olvasta a könyvemet, vagy követi munkásságomat. Nagyon ritka az, hogy valaki anyaországi magyarként a határon túlra kötözik, főleg 12 év külföldön eltöltött év után. Az irány pont fordított. Engem gyökereimben változtatott meg a határon túli élet. Szüleim elültették bennem a magyarságtudat magját, mely itt kapott jó talajt, itt csírázott ki lelkemben s ennek termése a könyvem, amely máshol nem születhetett volna meg.

MH: Első könyved a Délvidék titkai, mely a Mit ér az ember, ha magyar? alcímet viseli. Hogyan találkoztál könyvedben körüljárt történettel?

G. Nagy Lilla Imola - Délvidék titkai. Mit ér az ember, ha magyar?
G. Nagy Lilla Imola – Délvidék titkai. Mit ér az ember, ha magyar?

Lilla: A könyvet Bosánszki Ferencnek ajánlottam. Ő egy topolyai magyar férfi volt. Ártatlan, civil ember volt, nem katona, akit csupán azért hurcoltak el Jugoszlávia legrettegettebb haláltáborába, mert magyar újságokat olvasott, mert magyar volt. Bosánszki Ferenc, mielőtt a titkos szigetre, az adriai pokolba, Goli otokra vitték, leveleket írt családjának az újvidéki börtönből. A leveleket szennyes ruhák között csempészték ki, majd a lányai otthon átmásolták azokat egy kis füzetbe mielőtt elégették őket. Itt hozott engem a Jóisten a történetbe, mert röviddel azután, hogy Délvidékre költöztem, bográcsost főztünk a kertben. Vittem át kóstolót a szomszédban élő idős néninek, s ő megkínált egy pohár borral. Leültünk beszélgetni borozgatás közben, s én a falon lévő képekről kérdezgettem őt. Amint édesapja fotójához értünk, az asszony felállt és a szekrényből egy dobozt vett elő. A dobozban egy kicsi füzet volt, amit átnyújtott nekem. Akkor még fogalmam sem volt, hogy az életemet változtatja majd meg az az este, az a találkozás, az a füzet.

MH: A konzervatív értékrendben nevelkedett, de mégis a világ csillogásában is szocializálódott egykori modell mit érzett, amikor a húsba vágó leveleket elolvasta? Egyáltalán fel lehet fogni, ezeket a történeteket elsőre, mint kegyetlen valóságot, vagy többszöri olvasás, hosszabb idő kell hozzá?

Lilla: Hazavittem a füzetet. Elolvastam Bosánszki Ferenc versbe szedett búcsúleveleit, és patakokban folytak a könnyeim. Édesapám gyermekkoromban sokat mesélt a délvidéki tömeggyilkosságokról, hogy 50-60 ezer ártatlan civil embert a legkegyetlenebb módszerekkel kínoztak és öltek meg, de aznap este villámcsapásként hasított belém a magyarság tragédiája. Ezután egy évig volt a polcomon a füzet, többször elővettem és valahogy sehogyse tudtam továbblépni. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, melyekre könyvtárakban, levéltárakban és személyes beszélgetéseken kerestem a válaszokat. Ahogy tárult fel előttem a trianoni magyar sors, szépen lassan megszületett bennem a vágy, hogy nekem erről írnom kell. Szerettem volna az egész Kárpát-medencei magyarsággal megismertetni Bosánszki Ferenc történetét. Hiszen Délvidéken majdnem minden családban történt ilyesmi és a többi határon túli területen is. Nagyon fontosnak tartottam, hogy a fiatalok megismerkedjenek múltjukkal, a családjukban történt eseményekkel. Hiszen, ahol még több generáció együtt nevelkedett fel, ott természetes, hogy nagyszüleink tragédiái belénk ivódtak. Sokat gondolkoztam, hogy az idős asszony miért pont nekem adta ide a füzetet, hisz a családjában korábban senki nem kapta meg. Az is eszembe jutott, mit mondanék Bosánszki Ferencnek, ha találkoznék vele. Talán csak egy szót: Köszönöm. Nem hiszek a véletlenekben. Ez a délvidéki magyar ember az, aki miatt én írni kezdtem, aki által megtaláltam a hivatást, mely a legtöbbet ad nekem, s amivel én is adni tudok. Soha nem találkozhattam vele, mégis neki ajánlottam az első könyvemet.

MH: Hogy fogadták a könyvedet az anyaországban, és hogy Délvidéken? Szerb részről volt-e valami visszhangja?

Lilla: A könyv fogadtatásán én lepődtem meg a legjobban. Ki gondolná, hogy Jézussal a borítón, „Mit ér az ember, ha magyar” címmel egy könyv, mely főként a határon túli magyarság lelkiállapotával foglalkozik bárkit is érdekelhet. A megjelenés előtt már címlapon írtak az újságok a könyvről, óriási sajtóvisszhangja volt. Eleinte a piacon árultam, mert könyvesboltok nem igazán vannak a Délvidéken, és így juthattam el a legtöbb emberhez. Na ott azért adódtak problémák. Akkor szembesültem azzal, hogy a határon túl mit is jelenthetett régen magyarnak lenni. Káromkodtak, dobálták a könyvemet, melynek hátuljára azt írtam: Magyarnak születni ajándék! (Ezt sokan félreértették. Ebben a mondatban semmiféle negatív hangnem nincs a többi néppel szemben. Mindenki szeresse azt, ami az övé. Az Olaszok is ezt teszik, miért ne tehetnénk mi magyarok is?) A nagy piacozás közepette rájöttem, hogy ez nőként nem a legbiztonságosabb út Szerbiában. De akkorra már rengeteg felkérést kaptam. Kárpát-medence szerte 44 bemutatót tartottam és sok meghívásnak még mindig nem tudtam eleget tenni. Szóval úgy gondolom pont az a könyv érdekessége, hogy mind magyarságunkat illetően, mind a külföldre költözés kérdéseiről egy teljesen új irányt fogalmaz meg. Sok szülő vette meg gyermekének a könyvemet, hisz megértették az üzenetemet, hogy az új nemzedékek egészséges felnövekedése őseink hagyatékában rejlik.

MH: A könyv három részből áll. Számodra mi volt a rendező elv, amely miatt a három témakör egy könyvben jelent meg?

Lilla: Épp ma olvastam Hamvas Béla „Az öt géniusz” c. könyvében, hogy minden jó könyv három részre oszlik. De viccet félre téve, a budapesti bemutatómon a Magyarságkutató Intézet egyik munkatársa odajött hozzám és azt mondta, hogy elemezték a művemet, és ez egy forradalmi mű, főleg az összetételét illetően. Nekem az volt a célom, hogy minél több fiatal olvassa el, és ugye nem könnyen vesznek fiatalok kezükbe olyan könyveket, melyek több száz oldalon részleteznek egy-egy témát a magyarságot illetően. Ezért néhány oldalas rövid fejezetekben írtam le az első részben az én életutamat, hogy én miben látom a megtartó erőt, mi az, ami engem hazahozott a divatvilágból. Ez nagyon fontos kérdés, mivel az elvándorlás az egyik legsúlyosabb probléma ma Magyarországon, családokat szakít szét, életeket tesz tönkre. A második részben a Délvidéki pszichével, határon-túli sorssal foglalkozom, valamint a délvidék kincseivel, amire büszkék lehetnek az itt élő fiatalok. Legcsodálatosabb számomra a páratlan fekete bácskai termőföld, mely valószínűleg Európa legjobb termőterülete, szakértői becslések szerint a bácskai földek akár 60 millió ember élelmiszerellátását is biztosítani tudnák. „Itt ha valaki bukfencet vet, az is kinő.” mondta Matuska Márton délvidéki újságíró.

A harmadik részben igyekeztem a lehető legrövidebben összefoglalni, hogy kik is vagyunk mi magyarok. Honnan jöttünk, mióta élünk a Kárpát-medencében, a nyelvünkről, rovásírásunkról, hagyományainkról írtam benne. Összességében az alcím fejezi ki a legjobban, valójában miről is szól a könyv, mely Veres Péter egyik művének a címe volt: Mit ér az ember, ha magyar? Az én válaszom a könyv végén olvasható, mely az én mottóm is egyben: Magyarnak születni ajándék!

Ha az Isten báránykát ad, ad hozzá legelőt is.

MH: A kiadás és terjesztés mennyire egyszerű feladat? Mennyire van nehéz dolga egy magyar nyelven megjelenő kiadványnak?

Lilla: Van egy gyönyörű mondásunk. Ha az Isten báránykát ad, ad hozzá legelőt is. Én minden reggel, amikor leülök írni egy gyertyát gyújtok meg. Annyit mondok, hogy legyen meg a te akaratod Istenem, te vezesd a gondolataimat, s kezeimet! Kérem a Jóistent, hogy azt írjam le, amire szükség van most a világban, s ezért hiszek abban, hogy a könyv útját is ő egyengeti a megjelenés után. Az első könyvem marketingjére egy fillérem se volt, az mégis négy kiadást élt meg, és rengeteg könyvbemutatót tartottam az egész Kárpát medencében. A híradóban is beszéltek róla, ami szinte példátlan könyvek esetében. A Parlamentben tarthattam könyvbemutatót, s a Nemzetstratégiai Kutatóintézetben első női előadóként az intézet létezésétől fogva az első könyvbemutatót én tarthattam meg. Hirtelen annyi felkérést kaptam, hogy nem tudtam eleget tenni azoknak, de igyekszem a második könyvemmel mindenhova eljutni majd, ahová hívnak. Úgy érzem, amíg szükség van a munkámra, addig meg fogom hozzá kapni a feltételeket. Ezért nem is tudtam soha emiatt aggódni.

MH: Miben látod a délvidéki magyarság identitásában való megmaradásának zálogát?

Lilla: A délvidéki és a határon túli magyarság megmaradása csak úgy lehetséges, ha a fiatalok megismerik a múltunkat, ősi kincseinket, hogy megérthessék önmagukat. Azért vagyok ebben ennyire biztos, mert a könyvem megjelenése óta rengeteg levelet kapok, melyekben fiatalok számolnak be a döbbenetes változásról, ami elindult bennük a Délvidék titkai elolvasása után. Azt mondják több generáció kell hogy felnőjön, hogy ezek a dolgok megváltozzanak, s az elhazudott múltunk miatt fellépő magyarságtudat hiánya a lelkekbe visszaköltözzön. Ez nem igaz. A több száz levél amit kaptam igazolja, hogy a változás igenis nagyon hamar megtörténhet egy lélekben, ha az ember tudatában van annak, hogy mit is ér az ember, ha magyar. A budapesti könyvbemutatómon egy asszony felállt és azt mondta nekem a közönség előtt: A könyv a legerősebb fegyver a világon. Elmesélte az Egri Csillagok történetét egy vietnámi katonával kapcsolatban, aki itt járt nálunk és elvitte magával hazájába Gárdonyi könyvét. Több millió példányba fordították azt le, s a vietnámi háborúban harcoló katonák kezébe adták. Egy háború kimenetelét változtatta meg csupán egy könyv. Ez a könyvek ereje. Nem hiába égették régen azokat.

“Magyar részről a nagy áttörést az 1972-ben megjelent Egri csillagok jelentette. Páratlan sikere volt, első kiadásakor 35 ezer példányban fogyott el. Akkor még zajlott a háború, így a heroikus hangvételű magyar regény nagyon megfelelt az akkori vietnami hangulatnak. – Amikor kegyetlen harcok folytak Közép-Vietnamban, a katonák kézről kézre adták a könyvet, amely később hét vagy nyolc kiadást is megért – meséli Giap Van Chung.”

Magyar Nemzet – Az Egri csillagokért Vietnam is rajong 2012. október 31.

MH: A beszélgetésekből, a veled készített interjúkból árad a vidám, pozitív energia. Gyakran megemlíted Istent, mint életed irányítóját. Hogyan jelenik meg az életedben a gondviselés?

Lilla: Olvastam valahol, hogy Isten jelenlétének a legcsalhatatlanabb jele életünkben az öröm. Amikor hosszú idő után újra imádkozni kezdtem, és odafigyeltem végre a bennem zajló érzésekre, az életemben hihetetlen gyorsasággal kezdtek rendeződni a dolgok és választ kaptam minden kérdésemre. Rájöttem, hogy van valaki, aki jobban tudja nálam mi a jó nekem, ezért feladtam az irányítást és a saját akaratomhoz való görcsös ragaszkodást. Amikor úgy kezdtem imádkozni: Legyen meg a te akaratod, akkor találtak meg engem Bosányszki Ferenc levelei, melyek rávezettek arra, ami miatt itt vagyok, ami boldoggá tesz engem, s amivel a világot egy picit szebb hellyé tehetem.

MH: Munkálkodtál egy a doroszlói szentkútról szóló íráson, és egy archaikus imák gyűjteményén is, melyben a kedvenc imádságaidat szedted csokorba. Ezek jelenleg hol tartanak?

Lilla: Szüleink, nagyszüleink életében az imádkozás olyan volt, mint a kézmosás. Hozzátartozott a mindennapjaikhoz, az egész család együtt imádkozott. Ők még hittek abban, hogy a Jóisten meghallgatja, megsegíti őket, s a rosszat távol tartja. De ma már ki imádkozik? Ki ismeri ezeket az ősi szövegeket? Ismerjük-e még az ima erejét? Az emberek már egymás helyett csak a pénzt szeretik és a gondviselés helyett önmagukban bíznak. A népi imádságok talán mindezekben segítségünkre lehetnének. Visszatalálni őseink szellemiségéhez, a Krisztusi-lelkülethez ebben a rohanó világban. Talán a világon egyedülálló kincs ekkora mennyiségben fennmaradt népi imádsággyűjtemény. Ezeket az imádságokat őseink szellemisége hatja át, templomokban nem imádkozták, iskolákban sem tanulták őket. Apáról fiúra szállt, csupán a családi hagyomány tartotta fenn azokat, Silling István gyűjtötte össze őket itt a Délvidéken. A Délvidéki Imakönyvvel célom, hogy egyre több olyan fiatal legyen ezen a területen, aki lelkében őrzi ősei szavait, aki a lélek irányította egészséges, integrált személyiség, s így tovább tudja adni az ősi bölcsesség, a magyar psziché tanítását. Szeretném idén karácsonyra kiadni a Délvidéki Imakönyv című archaikus népi imádsággyűjteményt is.

Becsüld meg magad!

MH: Onagy Zoltán hatalmas küldetéstudatú édesapádat G. Nagy Iliánt, a költőt, írót, drámaírót, a Csaba királyfi rockopera szerzőjét következőképpen jellemezte:

“Amellett, hogy boldog házasságban élnek, G. Nagy Ilián feláldozta a maga írói kiteljesedését, s hogy nem a nemzet első írója annak köszönhető, hogy az elmúlt tizenöt évben minden erővel a feleségét segítette…”

Onagy Zoltán

Sokszor azt lehet hallani, hogy a szülők vagy azt szeretnék, hogy a gyermekük folytassa azt, amit ők elkezdtek, vagy azt mondják hogy “…bármit, csak ne azt csinálja ő is!” Amellett, hogy Édesapád csak büszke lehet rád, milyen a kapcsolatotok?

Lilla: Édesapával a húszas éveim közepéig állandó harcban álltam. Talán velem volt a legnehezebb dolga az öt gyermek közül. Elég szigorú neveltetésben volt részem, amíg édesanya a parlament alelnöke volt, nagyon féltettek. Vagy sofőr várt az iskola előtt vagy ők, amikor csak tehették. Így aztán, ha apa nem engedett el valahová én gondolkodás nélkül másztam ki az ablakon, soha nem létezett számomra lehetetlen. Azonban néhány évvel ezelőtt gyökereiben megváltozott a kapcsolatunk, de korábban is mindig valami erős szál kötött össze apával. Sokszor írt rám nehéz helyzetekben, mikor neki nem is szóltam, csupán megérezte, hogy bajban vagyok. Amióta hazaköltöztem Milánóból, ha Ürömön vagyok a családi házban, minden nap elmegyünk édesapával egy kávéra. Ezek a kávézások általában hosszú órákig tartanak és örök nyomot hagyó mély beszélgetések történnek ilyenkor közöttünk. Édesapám a legszebb dolgot tanította meg nekem, amit csak egy gyermeknek lehet. Valahányszor kamaszként kiléptem az ajtón: Becsüld meg magad! Ezt mondta nekem. A mai világban ez a legfontosabb üzenet, melyet egy szülő gyermekének taníthat. Édesapa a legnagyobb példaképem. Ő arra tanított engem, hogy mindent lehet, csak csinálni kell, ügyesen! Neki köszönhetem, hogy a sok pénzember között én lelki ember lettem és hogy a szomorúak világában boldog ember lehetek.

MH: Hamarosan a frissen megjelent új regényed könyvbemutatójával kezded járni a Kárpát-medencét. Hogyan fogod bemutatni második könyvedet?

Lilla: Karácsonyra megjelenő regényem egy hosszú utazásra hív. A magyarság legősibb rétegeibe kalauzolja az olvasót, a trianoni magyar pszichét mutatja fel. Könyvemből nemcsak a felvidéki, erdélyi, kárpátaljai és délvidéki magyarság golgotáját, hanem a magyarság legősibb titkait ismerhetjük meg egy olyan történetben, ahol az igaz szerelem fájdalmas vége vezet el a Szeret folyó völgyébe. Kányánétól, a nép lelkét képviselő öregasszonytól megtudhatjuk mi is a valódi siker, mi az amitől csillog a szem.

December 3-án kelek útra szülővárosomban, Püspökladányban mutatom be először legújabb könyvemet, ahol egy kis meglepetéssel is kedveskedek az érdeklődőknek. Majd Budapesten lesz a második bemutató a Hegyvidéki Kulturális Szalonban december 4-én. A bemutatók szervezése jelenleg is folyik, eddig tíz van csak decemberre. Megpróbálok az év végéig a lehető legtöbb helyre eljutni mind az anyaországban, mind a határon túl. Wass Albert egyik beszédében mondta, hogy amire valóban szükség van, az a „könnyű irodalom” fegyverének széleskörű használata. Izgalmas kaland-regények, melyeknek magyar hősei megnyerik az olvasók rokonszenvét és meseszövésen keresztül belecsempészik a köztudatba mindazt a sok gazságot, amit velünk magyarokkal elkövettek Erdélyben, Felvidéken, mindenütt! Ez lenne tehát a cél új könyvemmel, de szenvedéseink mellett nagyon fontosnak látom ősi értékeink megismertetését is.

Kis utcazene a HUNcut zenekarral – G. Nagy Lilla Imola és testvére G. Nagy Réka Viktória

MH: Zárszóként kérlek üzenj valamit Délvidéknek!

Lilla: Danténak van a magyarokról egy csodálatos mondata az Isteni színjáték című művében: „Beata Ungheria che non si lascia piu malmenare”, ami Babits fordításában így hangzik: Ó, boldog magyarok, csak ne hagynátok már félrevezetni magatokat.

Magyarnak születni ajándék! Ennyi az én üzenetem.

Kapcsolat

Könyvrendeléssel, könyvbemutatók szervezésével kapcsolatban az írónővel felvehető a kapcsolat a facebook oldalán:
https://www.facebook.com/gnagylillaimola

Az interjút készítette: Szabó János Zsolt