A madéfalvi veszedelem 260. évfordulójára indítottuk el a „Ki volt Mária Terézia?” sorozatunkat, melynek első része a madéfalvi veszedelemről szól. 60 évvel ezelőtt – a 200. évfordulóra – írta meg Vasváry Ödön a véres eseményekről szóló írását, mely a Jó pásztor című amerikai folyóiratban jelent meg 1964. március 6-án.
„Kétszáz esztendővel ezelőtt történt a székelyföld népének egyik legmegrendítőbb tragédiája, amely a nép száján mint a „madéfalvi veszedelem” maradt fenn a mai napig. A gyötrelmes esemény emlékét fel kellett volna eleveníteni azoknak, akik a nemzeti múlt felemelő vagy tragikus eseményeiből próbálnak lelki erőt meríteni a jövő küzdelmeinek elviseléséhez.
A madéfalvi veszedelem dátuma 1764 január 7. 186 lemészárolt, 34 megsebesült és 400 elfogott székely története teszi ezt a napot örökre emlékezetessé azok számára, kik átérzik saját népük szenvedéseit.
A székelysors már századokkal ezelőtt tragikus volt. A szászok és románok között életük mind nehezebbé vált, a köznemesek jobbágy sorba süllyedtek. Sokan a nyomor elől kénytelenek voltak kivándorolni, legtöbben Moldvába mentek. A székelyek katonai szolgálatra voltak kötelezve, de ez a kötelesség az utolsó századokban inkább csak papíron volt meg, mert Becs nem bízott a magyarokban s nem szívesen adott fegyvert a kezükbe. Viszont a növekvő orosz veszedelem arra kényszerítette Mária Terézia királynőt, hogy katonailag megerősítse az erdélyi határokat. Külön határőrségei akartak szervezni, magyar és román ezredekkel. A románokkal nem volt nehéz boldogulni, mert azok szívesen beálltak katonának, hogy szász uraiktól szabaduljanak. A székelyek azonban ellenálltak, arra hivatkozva, hogy csakis a haza területén kötelesek katonáskodni, mégpedig kizárólag saját tisztjeik vezetésével. A sorozás az önként jelentkezőket vette volna fel, de ez is csak írott malaszt maradt. Buccow báró tábornok emberei erőszakkal is kezdtek sorozni, amiből hamarosan baj lett. Egyik baj volt, hogy a fegyvertelen szegény nép, nem mervén szembeszállni az állig felfegyverzett katonasággal, seregestül szökött Moldvába. Ezt viszont az osztrák főtisztek nem bánták, mert ezek helyett annál több császári katonát lehetett letelepíteni.
Már ekkor ezer körül járt az erőszakkal besorozott székely fiuk száma. A csikmegyei Mádéfalváról a férfiak elszöktek, az ottmaradt asszonynépet, öregeket és gyermekeket pedig a császári katonák kergették ki a faluból. Mikor a szökött székelyek megtudták, hogy Háromszékből és Kászonból új székely csapatok jönnek segítségükre, visszamentek Madéfalvára. A környék többi falvai azonban császári katonákkal voltak tele. Carato ezredes, akinek parancsnoksága alatt nemcsak osztrák katonák voltak, hanem a magyar fiukból álló Kálnoky huszárezred is, hajnali három órakor körülfogatta a falut és négy oldalról, több ágyúval segítve, megtámadta Mádéfalvát.
Az álmából felriasztott fegyvertelen nép menekülni próbált, mert ellenállásról szó sem lehetett. A falut állandó ágyútűz söpörte végig, a menekülőket lovas dragonyosok és huszárok vették üldözőbe, irgalmatlanul lekaszabolva, akit elértek.
Ilyen előzmények után nem volt nehéz az erőszakos sorozást végrehajtani. Csik, Gyergyó és Kászonban majdnem ötezer családfőt írtak össze, Háromszékben pedig egy gyalog- és egy huszárezredet szerveztek meg.
Később elrendeltek ugyan egy tessék-lássék vizsgálatot, aminek semmi eredménye sem lett, sőt Siskovics tábornok, a szláv eredetű osztrák katona azt a kijelentést tette, hogy a székely nemzeten, ha egészséges akar maradni, minden száz esztendőben egyszer eret kell vágni. A madéfalvi eset is ilyen érvágás volt. A Madéfalván elfogottakat rövid idő múlva szabadon bocsátották.
A madéfalvi veszedelem emlékműje 1941-ből
Az elégedetlenség azonban tovább tartott s a nép, hogy elkerülje az esetleges örökös katonáskodást, tömegesen vándorolt át Moldvába. Pár év múlva, amikor Bukovina osztrák tartomány lett, a hazát vesztett székelyek odamentek. Gróf Hadik András lett ezeknek a székelyeknek legfőbb pátrónusa, akik egyik falujukat jótevőjükről nevezték el, Istensegits és Fogadjisten nevű falvak mellett, Hadikfalvának és Andrásfalvának.
Nevezetes alakja volt ezeknek az időknek Zöld Péter csíkszentléleki plébános, akinek történetét Nyírő József írta meg „Madéfalvi veszedelem” című történeti regényében.
A bukovinai csángó magyarok visszatelepítésére többször történt kísérlet, legutóbb 1941-ben. Talán csak egyetlen ember él, aki ennek az utolsó visszatelepítésnek teljes történetét személyes tapasztalatai alapján ismeri: Németh Kálmán, a Brownsville, Pa.-i magyar katolikus egyházközség plébánosa, aki a hajdani Zöld Péter utódja lett a székelyek hazavezetésében s aki ezt a csodálatos történetet „Százezer szív sikolt” című könyvében meg is írta.”
Forrás: A Jó Pásztor, 1964. március 6. A madéfalvi veszedelem
Vasváry Ödön (Szeged, 1888. október 18. – Washington D.C., 1977. május 16.)
Magyar református lelkész, újságíró, az amerikai magyarság kutatója. Wiblitzhauser Edmund néven született, a Vasvári nevet római katolikus pappá szentelését követően vette fel, majd Amerikában Vasváryként írta nevét. Áttért a református hitre. Lelkészként utazott Pittsburghba 1914. június 27-én. Kutatta az amerikai magyarokat: Kossuth Lajost, az amerikai polgárháborúban résztvevő magyarokat, könyveket, kéziratokat gyűjtött magyar irodalmárokról, művészekről és tudósokról.