Az írónővel beszélgetünk A csodakút című könyvéről. Aki az előző interjút még nem olvasta, az itt megteheti:
G. Nagy Lilla Imola interjú.
Ez a könyv megmutatja
az elrejtett magyarságot,
az elrejtett történelmet,
az elrejtett fájdalmat,
megmutatja a szívünket.
– G. Nagy Ilián
Magyarságunk Hungarikumunk: Mielőtt az első könyved megjelent, „Délvidék titkai / Mit ér az ember, ha magyar” címmel, egészen más életet éltél. A világ divatfővárosait bejárva 13 évig modellkedtél. Azok kedvéért, akik most ismernek meg, meséld el kérlek miként élted meg ezt az óriási fordulatot az életedben?
G. Nagy Lilla Imola: A modell szakma teljes mértékben a külsőségekre irányul. Az írás ezzel szemben a belsőnk felé fordul, főként azok a témák, amik engem foglalkoztatnak. Valóban nem egy hétköznapi váltás ez. Megszoktuk a modellektől, hogy jóga oktatók vagy dj-k lesznek, miután felhagynak a fotózkodással. Van, hogy a nehezebb pillanatokban azt kívánom, bárcsak ilyen sorsot mért volna rám is a Jóisten, de aztán megnyitok egy-egy olvasói levelet, és észhez térek, hogy a helyemen vagyok és nincs annál csodálatosabb dolog, amikor az ember megtalálja mi a dolga az életben. Mert az óriásplakátokon vagy a bemutatókon való szereplés soha nem adta meg azokat az érzéseket, amit az írás által kapok. Bár manapság művésznek lenni is egyre nagyobb divat lett.
Nem értem miért vágynak olyasmire az emberek, ami valójában az egyik legnehezebb út. Nyilván inkább a sikerre és a szereplésre vágynak ezzel kapcsolatban is, és fogalmuk sincs arról, amivel valójában ez az életforma jár. Fontos lenne azt megérteni, hogy az ember nem maga választja, hogy mire született. Tulajdonságai, különbözőségei, képességei és helyzeti adottságai mutatják azt meg. Nekem nagyon erős szívet adott a Jóisten.
MH: Olaszországból költöztél haza, de nem az anyaországba, ahol születtél, hanem a határon túlra, ami szinte páratlan manapság. Teljesen ellenkező az irány.
Lilla: Éppen ma kérdezte egy fiatal lány, hogy honnan költöztem ide Temerinbe. Budapestet mondtam, mert nem akartam hirtelen az egész életemet rázúdítani. Az arcára fagyott a mosoly. Ilyenkor általában néhány perc csönd következik, aztán kérdések zuhataga árad felém. Egészen elképesztő lett a világ. Ha valaki egy életet maga mögött hagyva elköltözik a világ végére egy teljesen idegen kultúrába, akkor senki nem csodálkozik.
Hemingway mondata szokott ilyenkor eszembe jutni, melyre édesapám hívta fel a figyelmemet. „Attól, hogy a repülőgép gyorsabb a lónál, még nem biztos, hogy a világ nap, mint nap jobb lesz.” Én most már jó néhány éve azt csinálom, ami nekem jó, nem érdekel senkinek a véleménye. Itt érzem jól magam, itt van időm élni, nem csak dolgozni. Van tartalma a napjaimnak és ez a legfontosabb. Mert nem azért születtünk meg, hogy autókat vásároljunk, és közben észrevétlenül átrohanjunk az életen.
MH: Mit gondolsz, miként jelennek meg a modellkedéssel töltött éveid tapasztalatai a papírra vetett soraidban?
Lilla: Amikor modellkedtem, már előre féltek a lányok, hogyan fogják megteremteni más munkával azt az életszínvonalat, amihez hozzászoktak. Pedig annyira egyszerű ez. Az ember visszavesz az igényeiből, nem vásárol felesleges dolgokat és minden rendben lesz.
Erről is szól a regényem, a nyugati materialista világ és az ősi szkíta lelkiség közötti különbséget igyekeztem megmutatni a történetekben. Ma az anyag a fontos, a régieknél az érzés volt a legalapvetőbb valóság. Mikor belecsöppenek egy-egy beszélgetésbe, legtöbbször az az érzésem van, hogy az ember szívének a helyére követ raktak. Szinte csak az anyagi dolgokról beszélnek.
Én külföldön a legnagyobb luxusba is betekintést nyertem. Jártam a legszebb tengerpartokon, a legjobb éttermekben, szórakozóhelyeken, de ezek a helyek nem a meghittségük miatt váltak híressé. Egy szép csillártól nem születnek érzések a szívben, ilyesmi csak a másik lényéből sugározhat, csak egymásban találhatjuk azt meg. Ezt tévesztettük ma el.
MH: Ezt találtad meg Délvidéken?
Lilla: Temerinben bemegyek a színházba, Vali néni átölel és minden nap melegség önt el csak attól, ahogy rám köszönnek az emberek. Én vándoréletet éltem, de ha ilyen közösségben nőttem volna fel, nem hinném, hogy el tudtam volna szakadni.
Van itt Temerinben egy érdekes szokás, ami május elsejéhez kötődik. A fiatalok összedobják a pénzt, vesznek egy régi roncsautót, mely még éppen elgurul néhány kilométert. Hetekig azt szerelgetik, aztán elsején végigjárják vele a tanyákat, együtt buliznak. Tavaly végignéztem, ahogy öt fiatal helyrepofozott az utcámban egy ilyen autót. Minden nap lelkesen dolgoztak rajta, és elképzeltem mi lenne ezzel az öt fiúval, ha a világ különböző országaiban szétszórnánk őket. Lehet, hogy külföldön több pénzt keresnének, de ezeket az élményeket semmi nem pótolhatja.
MH: Könyveidben a trianoni magyar pszichéről írsz. Ha van trianoni magyar psziché, akkor ennek milyen lenyomatai vannak az életünkben, és mi a feladatunk vele?
Lilla: Elgondolni se lehet, mit jelent határon-túli magyarnak lenni mindaddig, amíg az ember közéjük nem költözik. Valószínűleg még most is csak töredékét tudom átérezni ennek az állapotnak, mert nyilván nem ebbe az érzésbe növekedtem bele. De amint egy társaságban kiderül, hogy az anyaországból jöttem, rögtön a „másságukról” kezdenek beszélni. Fiatalok, öregek egyaránt. Ezért is nyilvánvaló számomra, hogy mennyire mélyen gyökerezik ez a dolog a határon-túli emberekben.
Hogy mi a lenyomata ennek? Mikor a könyvbemutatóimon ezekről a dolgokról beszélek, előkerülnek a zsebkendők, törölgetik a szemüket az emberek. Olyan érzések fakadnak föl, melyeknek a létezéséről talán még ők maguk sem tudtak. Mikor Erdélyben a délvidéki tragédiákról beszéltem, sírtak az asszonyok. Át tudják érezni, mert velük is ugyanaz történt. És attól, hogy az ember nem ismeri a múltját, annak a lenyomata még ott él a lelkében. Jobb tudni az ilyen dolgokról, mert sok mindent megérthetünk általa szüleinkről, kapcsolatainkról, saját magunkról. Ha elkezdjük megérteni kik vagyunk, nem csak személyes történetünkre gondolok, hanem a népünkre, a szomszédságunkban élő magyarokra is, akkor saját életünkre vonatkozóan is sok problémát megoldhatunk. Persze könnyebb elzárkózni ettől, mert ez nagyon nehéz és fájdalmas út. Kérdés, hogy az ember milyen szinten akarja élni az életét.
Wass Albert mondta egyik beszédében, hogy amire valóban szükség van, az a könnyű irodalom fegyverének széleskörű használata. Izgalmas kaland-regények, melynek magyar hősei megnyerik az olvasók rokonszenvét és meseszövésen keresztül belecsempészik a köztudatba mindazt a sok gazságot, amit velünk elkövettek Erdélyben, Felvidéken, mindenütt! A csodakút azért hiánypótló regény, mert az összes elcsatolt terültet tragédiáit feldolgozza. Ezt a könyvet minden felső tagozatos diáknak el kellene olvasni.
MH: A témáid finom, szeretetteljes megközelítése együttérzést sugall. Szolgálhatnak a délvidéki, illetve a magyar tragédiákra gyógyírként A csodakút papírra vetett sorai?
Lilla: Az én könyveimet nem olvashathatja úgy el az ember, hogy utána ugyanúgy folytatódjon az élete, mint korábban. A megismerés mindenképpen az első lépés, aztán önmagától elindul egy folyamat, ami hazavezet. Az ősi dolgainkkal való ismerkedés során olyan érzésekkel találkozik az ember, melyek mindig is ott éltek benne. Önmagában találja meg a kulcsokat, a könyveimben található információk csak segítenek hazatérni a léleknek.
Sokan szerintem abban tévednek, hogy ezeket az információkat nem lehet tolakodóan közölni, rendkívüli finomság szükséges, amikor ilyen mély sérelmeket érintünk.
MH: A könyv borítóját látva felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon most is van-e üzenete a borítónak, mint az első könyvednél? Miért A Csodakút?
Lilla: A borítót normális esetben akkor készítik el a könyvhöz, mikor az már teljesen kész van. Nálam ez másként működik, fordított a sorrend. Mindkét könyvemnél a cím és a borító volt meg először, a tartalom később született meg. Ezek olyan határozott, erős képként jelennek meg bennem, hogy nem lennék képes kompromisszumra, ha esetleg a kiadó változtatást kérne. De szerencsére ilyesmi szóba sem került. Pontosan amiatt ragaszkodom a bennem megszületett borító tervekhez, mert nem gondolkodom rajtuk, egyszerűen csak megjelenik bennem egy kép, mint ebben az esetben az öregasszony arca, homlokában a Csodakúttal.
Fontos üzenetet hordoz ez a kép. A regényben a főhősömet egy csángó öregasszony vezeti el a doroszlói szentkúthoz, majd onnan a legősibb hagyomány, a tudás bölcsőjébe, a Szeret-folyó menti Istensegíts nevű kis faluba. Mikor a történet már megszületett bennem, még nem tudtam, hogy a csángó hagyományban milyen fontos szerepe van a csodakút-kultusznak. Az ötletek csak úgy jöttek valahonnan, és később mikor olvastam róla, a hideg futkosott rajtam, hogy ez valóban így van.
Az arc a borítón, az ősi titkokat őrző tudást jelképezi, a kút pedig a hitet, mely mindig is a megtartó erőt jelentette népünk számára.
Ez a történet az én álmom. Egy út története, mely elvezet egy olyan világba, ami bár burkoltabb de mélyebb, igazabb és érzelmesebb, mint ez a tökéletes világ, ahol ma élünk és ahol már nincsenek tündérmesék.
G. Nagy Lilla Imola – A Csodakút
Ahol a fizikai betegséggel élőknél csak a lelki kínokkal küszködők vannak többen.
Egyre több a reményvesztett ember.
Pedig van valami, ami az orvosok által gyógyíthatatlannak ítélt betegeket feltámasztja és fényt gyújt a legsötétebb pillanatokban.
Valamikor régen ezt tudták, csak mi elfelejtettük.
Gyere velem a Szeret folyó völgyébe, ahol rátalálhatunk valamire, amit egész életünkben kerestünk.
Kezünkben van a lámpás, mely kivezet az alagútból és megvilágítja a mélyen derengő titkokat.
Nem kell mást tenni, csak emlékezni.
Emlékezzünk!
Amikor ezt a fülszöveget írtam, még 2019-et írtunk. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyik pillanatról a másikra ekkorát fordulhat körülöttünk a világ. Lassan már két éve, hogy megváltozott az életünk. Mindez rémisztő gyorsasággal történt, olyan dolgokat hozva magával, melyekről egészen ezidáig elgondolni se tudtuk, hogy bekövetkezhet. Emlékszem, mikor a ’44-45-ös eseményekkel foglalkoztam 2018-ban, megkérdeztem édesanyámat, hogy vajon a mi életünkben is előfordulhat-e olyasmi, hogy ismét lezárják a határokat. Ő a magyar személyigazolványt említette, hogy bármi is történne, azzal hazaengednék az embereket. Még csak két év sem telt el, megtörtént az elképzelhetetlen.
Azóta is csak állunk egy felfordult világ kellős közepén, nem tudhatjuk mit hoz a holnap és meddig tart ez az egész. Van aki még mindig úgy tesz, mintha mi sem történt volna, de a valóság az, hogy ez a bizonytalanság a lelke mélyéig megrázza az embereket.
Öröm helyett aggodalom ül az arcokra, mindenütt a pesszimizmus hangja ismétlődik. Mind az egyéni, mind a magyarok sorsát illetően. Pedig a magyar nem ismert pesszimizmust. Őseink magatartásában, dalaiban, népmeséinkben nyomát se találjuk ilyesminek. A magyar nem panaszkodott, soha nem csüggedt el, saját temetésére nem készült, pedig nem volt jó sora soha. Állta a viharokat, s mikor az elvonult, elölről kezdte a küzdelmet, újjáépített mindent. Oly sokszor mondják mostanában, hogy ránk magyarokra jellemző a negatív életszemlélet.
De népünk múltját kutatva, én egy optimista lelkiséget ismertem meg, melyet egy régi mondásunk igazol legjobban: A Jóisten meg se búsít, de meg se vigasztal.
Az élethez való hozzáállás tükre ez a gyönyörű mondás. Ez az ősi szkíta lelkiség. Ennek a titoknak a tudását adja át a Csodakút.
MH: Esetleg konkrét példa is van a regényben ilyen szkíta szokásra?
Lilla: A kutatómunkám során találtam valamit, ami különösen megtetszett nekem. A szkítáknak volt egy tarsolyuk, melybe minden nap beletettek egy követ. Ha boldogan telt a nap, akkor fehér, ha szomorúan, akkor fekete kő került a tarsolyba. Életük végén összeszámolták a fehér és a fekete köveiket, s akinek több volt a fehér, azt boldognak nyilvánították.
Azért ragadott meg annyira ez az apróság, mert legtöbbször lényegtelen dolgok miatt tesszük tönkre a hangulatunkat. Ha tudom, hogy este választanom kell a fekete és a fehér kő között, könnyebben átsiklok azon, ami pillanatnyilag felidegesítene, nagyobb súlya lesz a kesergésnek, nagyobb eséllyel választom, hogy jó kedvű maradok, minthogy fekete napom legyen. Ez a szokás is arról tanúskodik, hogy soha nem egy kesergő nép voltunk.
MH: A könyv borítón írod: A szkítáknak vannak a legrégebb törvényei, a szív törvényei, erről szól ez a történet. Hogyan jelenik meg ez az ősi lelkiség a könyvedben?
Lilla: Egészen fiatal korom óta sokat olvasok ezekről a dolgokról. Igyekeztem ebbe a történetbe összegezni minden tudást, amit az életem során népünkről szereztem. A tudást, mely a mai tudománynál sokkal alapvetőbb, teljesebb, de már titokká vált.
Édesapám adott a kezembe egy nagyon értékes könyvet egyszer. Fehér M. Jenő, Mágusperek című könyvét. Ez a könyv a mágusok ellen lefolytatott perek anyagát tartalmazza, a mára eltűnt Kassai-kódex alapján. A mágusok voltak a legősibb tanító nemzetség, ebben a könyvben felbecsülhetetlen értékű anyagot találtam őseink tudását illetően.
Sok ismerősöm szenved olyan betegségben, amit a mai orvostudomány nem is ismer. A könyv olyan gyógymódokat tartalmaz, ami a mai világban létszükség volna.
Szintén édesapám vitt el engem egy Irma néni nevű gyógyítóasszonyhoz, Erdélybe. Ez az asszony mindenkit meggyógyított, Amerikából is jártak hozzá, pedig nem hirdette magát a facebookon. A regényben a Kányáné nevű csángó öregasszonyt róla mintáztam.
MH: Akkor tulajdonképpen minden apróságnak üzenete van a könyvben?
Lilla: Igen, talán ez nem is tűnik fel az olvasónak, de éppen ez a cél. Finoman becsempészni a lelkekbe ezeket a titkokat. Semmi nem lett csak úgy, ok nélkül leírva. Gondolok itt például a szerelmi szálra, ami azt mutatja meg, mi történik az emberrel, ha kapcsolatai anyagi haszon vagy bármi egyéb érdek miatt köttetnek. A barátságról szóló részek pedig azt mutatják meg, milyen amikor egymás felemelése a cél. Manapság az a magatartás lett általános, hogy ha élni akarunk, le kell döngölni a másikat.
Díszítőmotívumaink is megjelennek a könyvben a Nap-jelkép formájában, mely a Magyar Szent Koronán is megtalálható. Itt Délvidéken a háztetőket díszítették vele, a regényben a faragott székelykapun, és egy ládán jelenik meg. Ez a jel a mágusok Nap-királyságának a jele volt, több ezer évet átfogó, több ezer kilométerre kiterjedő jel, fontos védelmi szerepet tulajdonítottak neki.
Az archaikus népi imádságokat, melyek lelkivilágunk legősibb formáját őrzik, valamint a legrégebbi írást, a rovásírást is hasonló módon igyekeztem beleszőni a történetekbe.
MH: A búzaszem miért játszik fontos szerepet a regényben?
Lilla: A regény egy hosszú utazásra hívja az olvasót. A főhős, Bújdosó Szerénke a fővárosban nőtt fel, felszolgáló egy budapesti étteremben, esténként azonban könyveket ír. Egy nap meglát egy kutat a tévében, amitől megváltozik az élete. Aznap éjjel egy búzaszemről álmodik. A nő egy erős belső hangot követve elindul, a délvidéki Doroszlóra utazik.
A búzamag többször is megjelenik a regényben, vezeti az útján a főhőst. Kányáné vezeti el bukovinába Szerénkét, ahol a padláson előkerül az elrejtett múlt. Rendkívül ősi iratok ezek, kimagaslóan magas tudást őriznek. Az emberré válás koráig vezetnek vissza.
Egy csángókról szóló könyvben olvastam, hogy búzamagról álmodni hosszú utazást jelent. A magot életnek is nevezték régen a benne lévő életerő miatt, s ahogy több ezer éves sírokban talált búzamagok is kicsíráztak, ugyanígy bont csírát lelkünkben is, ha az önmagunkban őrzött, feledésbe merült tudást felébresszük. Utat nyit az emberi elmében ma is ott élő, kozmikus értelemhez. Életet fakaszt.
Ezért életbevágó a múlt felé fordulni, mert évezredekre visszanyúló formulákat találunk, melyek átsegítenek bennünket a legnehezebb időkön is, lelkünk visszanyerheti eredeti fényét.
MH: Sokszor említed Istent a veled készült interjúkban. Második könyvedben még fontosabb szerepet kap a hit. Neked mit jelent a hit az életedben?
Lilla: Olvastam valahol, hogy Isten jelenlétének legcsalhatatlanabb jele az öröm. Ezért is gondolom, hogy a legistenesebb ember sokszor nem az, aki magát hívőnek tartja.
Hogy mit jelent a hit az életemben? Márton Áron Erdély püspöke mondta egyik beszédében, hogy azok, akiknek nincs eszményük, akik eszményeket szoktak sárba tiporni, csak mesterséges mámorral, narkotikumokkal tudják megszerezni azt, ami az élet elviseléséhez kell. Ma ez a tét. Nagyon nehéz ép lelkűnek maradni ebben a világban. Hiszem, hogy az ősi értékeinkbe megvan mindaz, ami valódi erőt, gyökeret adhatna az új nemzedéknek.
MH: Mit üzensz a fiataloknak?
Lilla: A csodakút kulcsmondata az utolsó oldalon található:
„Kardnál, kopjánál erősebb fegyver,
pajzsnál, bástyánál biztosabb védelem,
aranynál ezüstnél értékesebb kincs,
az egymás iránt való hűséges szeretet.”
Ez legfontosabb örökségünk. Egy ékírásos kőtáblán találták ezt az üzenetet, melyet a mágusok őriztek, s ennek szellemében tanították a népet. Amíg ezt tudták, nem volt gond. A szeretet és az Ima az, ami emeltebb szintekre repíti a lelket. Hogy felejthettük pont mi ezt el, akiknek a szeretet vallás volt az ősi hite?
Könyvrendelés
A csodakút és a Délvidék titkai megrendelhető az írónő facebook oldalán: https://www.facebook.com/gnagylillaimola
Könyvbemutatók
A következő helyeken lehet találkozni a szerzővel és kérni A Csodakút dedikálását:
2021. október 14. – Óbecse, Than emlékház 17 óra.